Minap csevegtem egy kedves lány barátommal. Életkori sajátosság, hogy fiatalítok (első sorban magamat, úgyhogy ez nem a túlzott udvariasság jele). Újszülött kislányom kapcsán felmerült a kérdés, hogy ő és párja mikorra tervezik a gyermekáldást.

Megrendítő történetre bukkantam; könnyek nélkül nem sikerült a blogbejegyzés elolvasása. Sokadjára sem. Latolgattam, hogy egyáltalán etikus-e közzétennem, és ha igen, milyen mértékben.

Kislányunk nemsokára három hónapos. Közhely, de olyan gyorsan repültek el ezek a hónapok, mint néhány gondolat. Szerintem a babák zsebében van egy zacskó gyorsító por, amibe néha belenyúlnak, és a kis szaggatott-kapkodó karmozdulataikkal telehintik vele a környezetüket. És mindezt rendszeresen teszik, mert az idő csak úgy röpül a társaságukban.

Az összeköltözést manapság rugalmasan kezeljük – már ami a kezdeti hozzáállást illeti. Nem követelmény se házasság, se közös kassza. Korosztálytól és hozott gyermekektől függetlenül alakulnak új családok. Lerágott csont, mégis számos leendő és kezdő patchwork családot érint a kérdés:

Amikor megismerkedtem Muter.hu-val, egyedül nevelte kétéves kisfiát. Friss szerelmesen kerestük a közös intim pillanatokat, de igyekeztünk hárman is értékes időt tölteni.

Amikor tavaly egyedül kellett fogadóórára mennem az óvodába, nagy büszkeség fogott el

Szerencsések, akik nem valami intézményesített kifejezésre gondolnak, ha meghallják „Apa”, hanem csak jön egy ösztönös impulzus, ami erőt és hitet ad, megmelengeti a szívüket. Bennem összemosódik a jelentése. Befelé kell figyelnem, ha tartalommal akarom feltölteni. Nem emlékszem tisztán arra sem, hogyan szólítottam anno édesapámat. Apu, Apa, Apika…? Valahol elveszett a számomra fogyasztható jelentése, mihelyst megszűnt apámmal a személyes kapcsolatom. Üresedett, latolgatom az igekötőket, hogy valójában ki-, vagy megüresedett-e. Tulajdonképpen mindegy.

Megeszek egy csomag chipset reggelire és elképzelek egy rohadtul unalmas igazgatói beszédet: Évnyitó