“Nemrég egy ismerősöm megjegyzést tett rám, amiért úgy viselkedem, mintha a 2 éves fiam lenne a világ közepe. Nem ismer különösebben, és nem is bántani akart, de utálom, amikor ilyeneket mondanak.
Egy két éves gyerek anyja mindent megtesz, hogy mindenki igényeit kiszolgálja – beleértve, néha, a sajátjait is. Az utolsó dolog, amire szüksége van, az az, hogy bűntudatot ébresszenek benne. Érez eleget anélkül is.
Azon kívül, egy két éves gyerekről beszélünk. Egy két éves gyerek még kisbaba. Szóval, igen, ő a világ közepe.
Egyelőre.
Mert ez el fog múlni, végigcsináltam már a nagyobbik gyerekkel is, aki most 8 éves, egyedül alussza végig az éjszakát, és nagyon komoly véleménye van a világ dolgairól.
De a kisebbik, aki azonnal engem hív, amint felébred, és az én ölembe bújik el, ha sír, akkor igen, jelenleg ő a minden. És ennek így is kell lenni.
Természetesen ez nincs összefüggésben azzal, hogy nőként is tekintek magamra, látom magam az anyaszerepen túl is. És igen, bátorítom a gyerekeim, hogy függetlenek legyenek, hogy legyen egy életük. És nem, nem feledkeztem meg közben a családomról, a barátaimról, a politikai helyzetről, a világ eseményeiről. Arról, hogy a Föld forog.
De mindaddig, amíg a kisebbik gyerekemnek felnőtt segítségre van szüksége gyakorlatilag minden szükséglete ellátására, addig kevesebb figyelmet szentelek másnak, és többet neki.
Nem töltöm minden egyes percem vele, de amikor más vigyáz rá, igenis aggódom. Mert ő még kiszolgáltatott, egyedül nem fog tudni megoldani semmilyen helyzetet, tehát a biztonsága és a komfort érzete arra a másik emberre van bízva, aki vigyáz rá.
És igen, a döntéseimet és az áldozataimat befolyásolja az, hogy éppen mire van szüksége, hiszen most még ezer szállal kötődünk egymáshoz. Ez azt jelenti, hogy olyan munkát vállalok, amivel több időt tölthetek vele, még ha emiatt kevesebb a pénzünk. Kevesebb romantikus estét töltök a férjemmel, vagy csajosat a barátnőimmel, és annak is vége 9-kor, mert nem tudok tovább fenn maradni.
Ez egy olyan időszak, amikor az ember ad, és ad, és ad, és érzelmileg ez nagyon intenzív.
És megpróbálom elfogadni, hogy nem tudok mindenkinek megfelelni. Megpróbálok nem figyelni a kritikára. Megpróbálom könnyű szívvel elfogadni a segítséget.
El fog jönni az a nap, amikor már nem a fiam lesz a világ közepe. Ez egyszerre lesz nagyon felszabadító, ugyanakkor szívfájdító is. Mert csodálatos ez a szoros kapocs, ami egy anya és a kicsi fia között van.”
Forrás: ScaryMommy