Amikor inkább mindenhová hurcolja a labdát, csak nehogy valaki elvegye tőle? Amikor visít, ha valaki csak a kismotorja felé közelít? Amikor ő gond nélkül elveszi más játékát, hogy aztán, azt is a sajátjának tudja?
“Mi történt azzal a kedves, bájos, mosolygós kis angyallal? Mi nem erre tanítjuk!”- teszik fel magukban, vagy hangosan a kérdést a kétségbeesett szülők.
Gyermekpszichológusként megnyugtathatom a szülőket, hogy nem arról van szó, hogy kígyót melengettek a keblükön, és a gyermek világmeghódító szörnyeteggé kezdett változni. Csak kicsi még. 1,5-4 éves kor között gyakran előfordul, hogy a gyermek fejlődő én-je részeként tekint a tárgyaira. Tehát szinte saját maga elengedhetetlen tartozékaként érzékeli a kismotorját, a homokozólapátját. Ezek iránt a tárgyak iránt nagyfokú ragaszkodást mutat, tulajdonképpen néha úgy tűnhet, hogy a tárgy birtoklása fontosabb, mint maga a tárgy, vagy annak szakszerű használata.
Szerencsére múló jelenséggel állunk szemben. A szocializáció egy tanulási folyamat, melyben hetek, hónapok tapasztalata, sok-sok élmény és tudás kell, hogy össze adódjon ahhoz, hogy a gyermek immár kissé érettebben, több belátással bírva, jobban tudja kezelni az ilyen helyzeteket. Kezdetben az első reakció, ha valamiért meg kell válnia az általa birtokolt tárgytól a visítás, később már jobban érti, hogy csak egy időre veszik el tőle, tudja, hogy később majd visszakaphatja és nem baj az, ha más is játszik vele, hiszen ő is sok játékot ki szokott próbálni.
A szülők szempontjából, tehát nagyon időigényes, ám a végén sikerrel kecsegtető az a folyamat, ahogy türelmesen, ezerszer is elmagyarázva segítenek megoldani ezeket a tipikusan otthon: testvérek között vagy játszótéren, a kis pajtások között előforduló konfliktusokat.
A tanítás része kell, hogy legyen a fontos szavak: ‘kérem’, ‘köszönöm’ megtanítása és a gyakran ismételt szülői mondatok: “Hadd játsszon vele ő is!” “Majd visszaadja mindjárt!” “Köszönd meg, szépen, hogy odaadta!” “Csak megnézi, az nem baj!” végül beépülnek a gyermek szocializációs folyamatába és már magától is elkezdi ezeket használni.
A címkézést: “De irigy vagy!” érdemes kerülni, hiszen életkori sajátosságról van szó, nem személyiségvonásról. Amúgy sem szerencsés negatív jelzőt aggatni a gyermekre, mert egy idő után, ha nem tud kitörni, akkor belenyugszik és önbeteljesítő jóslatként, mind inkább a címke szerint kezd viselkedni. Az empátia sem elvárás még egy 1-3 éves gyermektől, hiszen csak majd valahol 3-5 éves kora között válik képessé arra, hogy de-centráljon, azaz a másik személy nézőpontját képes legyen elvenni. Türelemmel, magyarázattal és sok-sok pozitív megerősítéssel kell őt tanitgatni, míg az ‘irigysége’ együttműködéssé változik.
Csak addig (cirka 1-2 év) hiszi azt rólunk nem kisgyerekes ismerősünk, hogy egy önző dögöt nevelünk. A kisgyerekesekkel meg cinkosan összenézhetünk: ez most ilyen, lesz ez jobb is!
Deliága Éva, gyermekpszchichológus