A fiam végre elaludt. Itt az “énidő”, amit rendszerint mosogatással és a lakás rendbetételével szoktam eltölteni. De most nem. Most azt játszom, hogy valóra váltom kicsit a gyerekkori álmom. Író akartam lenni. Imádtam az irodalom órákat, a fogalmazásokat rendszeresen kevésnek találtam, és úgy gondoltam, hogy ekkorra (34 éves koromra) már biztosan tényleg író leszek.
Hát nem. Egy közgazdasági gimnázium reál tagozatára jártam, aztán vendéglátó és szálloda szakra főiskolára, majd dolgozni kezdtem, és dolgoztam egészen addig, míg meg nem született a kisfiam.
Közben nézegettem cikkíró pályázatokat, amikre nem küldtem be semmit, pedig bőven lett volna időm írni. Gondoltam esélyem sincs – irodalmat, újságírást, sőt egyáltalán semmilyen írást nem tanultam. Vannak nálam ezerszer tehetségesebb, műveltebb, okosabb, viccesebb emberek, akik tényleg írók. Hát persze, és ez így lesz örökkön örökké, mindig lesznek újabbak és jobbak mindenből. Próbáltam blogot írni, de elfogyott a kitartásom, és az ötleteim is.
Erre itt ülök, felnőtteset játszok (t.i. egy tejeskávéval ülök a laptopom előtt és gépelek) egy halomnyi gyerekjáték és egy kutyatappancsoktól mocskos, félig lerugdalt lepedővel beborított matracon, még csak nem is a saját otthonomban. Erre szembejön velem ez a pályázat. A nyereményeket nem is igazán néztem, mert nem azért írok, hogy nyerjek. Magam miatt írok. A 8 éves kislány miatt, aki írt egy mesét és a kulcsos fiókba dugta, hogy majd felnőtt korában megjelentesse valamelyik könyvében, amikor már híres írónő lesz. A fiam miatt írok. Hogy legyek hiteles anyja, hogy tanítsam arra, hogy kövesse az álmait, ha én soha meg se próbáltam beteljesíteni a sajátomat?
Vajon hányan hagyjuk magunk mögött titkon vágyott céljainkat életünk során? És hogy van az, hogy amikor a legkevesebb az időnk és az energiánk soha nem látott minimumon pislákol, hirtelen feltör belőlünk a rég elnyomott érzés?
Azt hiszem engem a fiam emlékeztet arra, hogy milyen (volt) a gyerekkor. Hogy volt egy álmom
Te még emlékszel a Tiédre?
Kovács Mónika