Nagy Erika párkapcsolati szakértővel beszélgettünk a klasszikus családmodell átalakulásáról és a szülői szerepek harmóniájának titkáról.
Hogyan változtak a szülői szerepvállalások, mi jellemzi a mai apukákat, anyukákat?
A nemi szerepek nagymértékben változnak az utóbbi időben, és ez a mai napig folyamatos átalakuláson megy át, pályám huszon-egynéhány éve során ezt tapasztalom, különböző fórumokon is erről beszélnek: a régi kereteket már lebontottuk, és még mindig nem alakultak ki az újak. Alapvetően tendenciákat tudok nevesíteni, de előre bocsátanám, hogy ezzel nincs is baj, minden párkapcsolat maga írja a saját szabályait, és aszerint működik. Ez vonatkozik a kapcsolaton belüli szerepvállalásaikra is, függetlenül attól, hogy mi volt az anyáink jól bevált módszere, nagyot változott a világ. Ami egyre inkább elterjedt Nyugat-, illetve Észak-Európában, hogy akár az apa is elmehet GYES-re, sőt, bizonyos országokban fél évig, vagy pár hónapig kötelező is. Az anya képes kihordani, megszülni, táplálni a gyermeket, egy bizonyos életkoráig, ha ezen túlvagyunk, gyakorlatilag szinte minden egyéb teendőben képes részt venni a férfi. Azt tapasztalom, hogy egyre több férfi akarja is, igényli is a részvételt a saját gyereke nevelésében, a hétköznapi teendők szintjén is. Ez korábban szinte szégyenletes, kicsit „anyámasszony katonája”- dolognak számított bizonyos „ál-macsó” körökben. Régebben a szülőszobától is távol tartották a férfiakat, manapság az apák boldogan, büszkén, örömmel folynak ebbe bele, látják, hogy nincsenek elítélve. Örömmel látom, hogy egyre több a tervezett család, tudatosan készülnek a párok a gyerekvállalásra, és már rögtön az első ultrahangra is elkíséri a férj a leendő anyát, ezzel gyakorlatilag részt vesz a terhesség folyamatában is, érzelmileg is involválódik, ami jó lehetőség felkészülni az apaságra. Nem csak a gyermekkel való kapcsolat lesz közvetlenebb, szorosabb és lelkileg stabilabb így, hanem a társsal, a szülőpárral is sokrétűbb, erősebb lesz a kapcsolat. A férfiak is igyekeznek kivenni a részüket, terhet vesznek le a nőről, akinek így több ideje marad önmagával is foglalkozni, és az anyaságon kívül, nőként is társ tud maradni. A bevitt energia minden résztvevő irányába többszörösen megtérül.
Azáltal, hogy a férfi bevonódik a gyermekgondozás-nevelés folyamatába, önként és örömmel, ez egy jó családi buli, egy társasjáték, közös élmény, közös sikerélmény, ami összehozza a párokat. Ha a nő mindent maga akar végezni, és kizárja a párját, az tesz nagyobb kárt.
Hogyan tudunk szülőként megfelelően helytállni új szerepeinkben, és mindeközben megmaradni egymás mellett?
A párkapcsolat szerencsés, ha partnerségen alapul, és nem alá-fölérendeltségen, akkor teljesen természetes, hogy a gyerekvállalás örömeit és terheit is partnerként fogják viselni. Nincs olyan, hogy „én vagyok a kenyérkereső, az én munkám a fontos”, hiszen partneri viszonyban a másik munkája is fontos, tehát az egyenrangú párkapcsolat a kulcs, hogy működni tudjon.
Egyfajta tendencia van, hogy manapság a nők is nagyobb számban tanulnak tovább és futnak be karriert, ritka az egykeresős modell, amit klasszikus családmodellnek nevezünk. Minél inkább egyenrangúság van, tisztelik egymást a kapcsolatban, evidens volt egyfajta munkamegosztás a gyerekvállalást megelőzően is, teljesen természetes, hogy az is marad.
Egyre kevesebb a klasszikus család, sokan nevelik egyedül a gyerekeiket, vagy elvált szülőkként mozaikcsaládban. Mi vezethetett ehhez a tendenciához?
Sok esetben nem biztos, hogy a szerelem, vagy az elhivatottság vezérelte a nőket, hogy ne lépjen ki a párkapcsolatból, hanem, hogy nem tudott volna megélni, érvényesülni a párja nélkül. Anyáink-nagyanyáink se biztos, hogy azért éltek boldogabb párkapcsolatban 20-30 évig, mert jobban választottak, összetartóbbak voltak. Persze vannak mintaértékű történetek, amik kivételek ez alól, de az egzisztenciális kényszer tartotta legtöbb esetben össze a párokat, illetve a kívülállók véleménye. Hiszen régebben egy adott közösségen belül szégyen volt elválni, és elsődlegesen a nőt szólták meg, aki nem tudta féken tartani a férjét, megítélték, elítélték emiatt. Elvált nőt pedig nem szívesen vettek feleségül a férfiak, ez egy stigma volt a nőkön. Azóta egyrészt lazultak is az erkölcsök, másrészt pedig a nők ma már egyedül is életképesek, a családalapításon túlmenő életcéllal is bíró emberek. Több minőségben élik meg a saját életüket, nem csak feleségként, anyaként. Ma már a nők megtehetik, hogy lépnek, és nem is ítélik annyira el őket ezért, mint korábban.
Kicsit át is estünk a ló túloldalára: a bulvár hírekben is sokszor halljuk, hogy ismert emberek elválnak, borítják a családot, aztán két hónap múlva a nő megtalálja „az igazit”, de a következő hír megint az, hogy válnak. Ilyen esetben azért önértékelési problémák is állnak a háttérben, nem mindig a másikkal van a baj.
Mennyire befolyásolja a családalapításhoz és a család összetartásához való hozzáállásunkat a családmodell változása?
A minta nagyon fontos: nők egyedül nem tudnak férfiakat nevelni, legjobb szándékuk ellenére sem, hiszen bennük nincs meg az a férfi minőség. Valamelyest lehet pótolni: nagyszülő, keresztszülő, szomszéd, egy jó tanár személyében, aki példakép lehet, de számos esetben nőnek fel úgy fiúk, hogy nem tudnak a szó igazi értelmében férfivá válni, hanem maradnak kisfiúk, és ülnek még a 30-as éveikben is a „mamahotelben”, nem tudják meglépni, hogy önálló, felnőtt, felelősséget vállaló férfivá váljanak.
Bármennyire is nagyot változott a világ, jellemzően azok az emberek alapítanak családot, akiknél ez az otthonról hozott minta, ez a jól ismert, a biztonságot adó közeg.
Akik hiányos, nem harmonikus családban, közösségben nőttek fel, nem elfogadó, inspiráló légkörben, amit egy jól működő család adhat, de vágynak arra, hogy egész családjuk legyen, mert nélkülözték ezt a melegséget, érzelmi biztonságot, azoknak szerencsés olyannal házasságot kötni, akinek megvan erről a mintája.
Bármilyen új trendek alakulnak is ki, a lényeg, hogy mindenki a saját igényeinek megfelelő családmodellt tudjon fenntartani, és jól érezze magát szülői szerepében.