Gyanúsan gyakran van zöldségleves az oviban – torta pedig a fogadóórán

2017-08-14

Szerző: fater.hu

Amikor tavaly egyedül kellett fogadóórára mennem az óvodába, nagy büszkeség fogott el

Familypark
hirdetés

Egyrészt a fogadóóra jellege miatt: Gyerkőc iskolaérettségéről lesz szó, másrészt a megtiszteltetés, hogy egyedül mehetek és „képviselhetem” – ez nem apróság. Lehet, másnak az, de nekem, hogy nevelt kisfiam óvodájába mehetek nevelőszülőként, ez bizony nem apróság. Az első közös évek alatt gyakran fogott el olyan érzés, mintha folyton bizonyítanom kéne, hogy én jó nevelőapa vagyok és megérdemlem ezt a klassz kissrácot, még akkor is, ha biztosan tucatnyi dolgot szúrok el a legserényebb igyekezettel. Mintha rám lett volna írva a „nevelőszülőség”. Ha öltöztettem az oviban és más apukák is jelen voltak, úgy éreztem, oda volt biggyesztve rám, hogy „csak” nevelőapa vagyok. Ez az állandó igyekezet, vagy megfelelni akarás enyhült ugyan, de továbbra is jelen van a hétköznapokban. Ha össze kell hasonlítanom más életeseményekkel, úgy élem meg, mint amikor gyerekként elvált szüleim miatt éreztem magam másnak. Nem volt jó érzés, de tulajdonképpen rossz sem. Ezt az egy érzést ismertem csak, mert a másik oldalt tudatosan nem élhettem meg, azt az oldalt, amikor a család kerek és egész. Az önfeledten rávágom a szülői többest, vagy mindkettejük nevét, ha kérdezik tőlem, nem ismertem. Még az apás hétvégék utáni napokon is félve meséltem kirándulásaimról. Úgy éreztem, nem csak a családunk volt csonka, hanem a kirándulás is, amin egyedül jártam apámmal. Akkor ez a csonkaság volt kiírva rám, most pedig a nevelőapaság – itt, az oviban, más szülők előtt.

Megváratnak. Csak mosolygom rajta, pedig siettem, szaladtam át a téren, hogy pontos apa legyek, hogy legalább innen ne késsek el. De most szeretem ezt a várást, mert nincs rajtam nevelőszülői cetli, most nincs különösebb megfelelni vágyás, én csak én lehetek és egyetlen titulusom van: szülő. Elnézelődöm a folyosón és már előre nosztalgiázom azon, hogy nemsokára lezárul az óvodás fejezet az életünkben. Gyerkőc elballag: többé nem toljuk be a nyikorgó kaput, nem keverjük össze a szilva és cseresznye jeleket az öltözőben, nem futunk versenyt a bejáratig és nem hagyom nyerni, többé nem fotózom le stikában a gyerekrajzokat a tablón a reggeli tülekedés alatt és nem kérdem meg délután, hogy mi volt az ebéd mintegy ellenőrizvén, hogy vajon igazat mond-e, ténylegesen megette-e a zöldséglevest sok répával. Ugyanis mostanában gyanúsan gyakran van zöldségleves az oviban sosem emlékszem milyen zöldségből répával kombinálva. Ücsörögöm tovább a kispadon, ami olyan apró, hogy egy idő után arra készteti a szülőt, hogy fel s alá ballagjon, beszagoljon a konyha menzaságába és ilyesféléken merengjen. Bevallom, szeretek ovikban és iskolákban ácsingózni. Gyerkőc mindig kikeresett egy nagyobbacska követ, ami az Anyakő volt, valamint egy mellette lévő kisebb követ, az volt az ő köve, a Gyerekkő. Aztán idővel én is kaptam követ. Ezeket a köveket is itt fogjuk hagyni a fejezet befejeztével.

Tejüveg, rajta gyerekrajz: nyílik. Balázsék ki, én be. Leülök okosan. A pedagógus párossal harmad évre már jól ismerjük egymást és persze Gyerkőcöt is. Fél szavakból is, ahogyan mondani szokás. Előírásszerűen elém tolják az értékelést és tételesen átvesszük. Jegyzetelek. Megmosolyognak, pedig nekem otthon be kell számolnom Édesanyának. Lényegében minden rendben van. A kezdeti szociális nehézségeken túllendültünk, már nem sírja el magát, ha gondja akad, békésen rendezi az ellentéteket. Önálló és közös játékra is egyaránt képes, mostanság a szerepjáték, a kalózoskodás dívik. Nagyokat rajzol és kreál. A dackorszakból sikeresen kilépett, személyisége segítőkész: terít, szaval, énekel, a kicsiknek megmutatja a tutifrankót. Kreatív és szerkesztő feladatoknak örül a leginkább. A világról és életkörnyezetéről megfelelő fogalmi tudása van. Szókincse bő, összetett mondatokat is használ. A mozgáskoordinációja a rendszeres sport óta kitűnő… Pislogok és bosszankodom azon, hogy hadarunk, csak sietünk, rutinból kezeljük ezt a gyereket is. Szeretném ezt a tortát falatonként ízlelgetni és nem egypofára tömni magamba. Igyekszem megállni, hogy el ne sírjam magam. Ez valami szülői büszkeség, vagy mifene… Egy feledhetetlen pillanat. Most is beleborzongok, milyen jelentős élmény jót hallani Gyerkőc fejlődéséről. Nem, ez nem az iskolaérettség miatt van – az tök mindegy. Tudom, tudjuk, hogy nincs gond vele, csak itt-ott csiszolni kell még modoron vagy hozzáálláson. Apuka elemez, apuka odafigyel. Nem, Apuka most nem figyel, csak stabilizálja a zsilipeket a könnycsatornáin. Aztán idehaza elmesélem a hallottakat, felolvasom görnyedve a jegyzeteimet és elcsuklik a hangom.

Ha tetszett a cikk, kattanj www.fater.hu oldalára, ahol az apaság és gyermeknevelés alternatív kérdéseivel és más »faterságokkal« is találkozhatsz. Várunk szeretettel!


Címkék: fater , óvoda , fogadóóra

Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel: