A mi életünkben egyértelmű volt, hogy több gyerekben gondolkodunk. Boldogan és elszántan vágtunk bele a sorozat szériájának második részének előállításába, s lelkesedésünk egészen addig töretlen volt, míg igazán rá nem döbbentünk édes testvérek között csak egy azonosság van, a szüleik.
Draco dormiens nunquam titillandus – Soha ne ébressz fel alvó sárkányt, vagy szó szerinti fordításban soha ne csiklandozz meg alvó sárkányt.
Nos, ha én tudva tudtam volna, hogy sok évnyi elkötelezett vonzódásom J. K. Rowling varázslatos világa majd jelen lesz az életemben, lehet, hogy hajdanában kicsit jobban meggondolom, mit is választok. A fenti mondat a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola mottója és két és fél éve, nekünk is ott van minden gondolatunk előtt, mögött és közben, ha a másodszülöttel interakcióba kerülünk.
A Kicsi, egy viharos csütörtök éjszakán indult útnak és meghazudtolva az általunk ismert összes statisztikát nem hogy gyorsabban, de háromszor olyan lassan érkezett meg mint a bátyja. Így egy napos péntek délelőtt után, egy hűvös, de boldog péntek kora este adták a kezembe, morcos és határozott kis pofájával. Első hozzáintézett mondatom, pedig a helyzetre való tekintettel nem is lehetett más: Szia te kis pöcs. Ezen a szülésznő és férjem egymást támogatva kaptak röhögő görcsöt. Márpedig a szónak, ahogyan a névnek is teremtő ereje van, szóval a huszonegy és fél órányi vajúdás alatt megtoldottam még a gyerkőc eltervezett nevét egy második taggal, aminek erős – értelmezésemben makacs – a jelentése.
Így lett négytagú a családunk.
S bár rendesen szocializálódtam az évek során, valahogy az én figyelmemet rendre elkerülte, hogy a másodszülöttek csak a születési sorban lesznek a család új tagjai. Még ha sejtettem is, pontosan mégsem tudtam, hogy mennyiben lesz az egyik gyerek más mint a másik.
TELJESEN, TOTÁLISAN.
Nálunk annyira végtelenül mások, hogy míg a Nagy szőke, göndör, kékszemű, magas, addig a Kicsi barna, szálegyenes, zöldszemű és erős. Körülbelül nincs pillanat amiben egyformán néztek volna ki. Míg az elsőnél a dolgok menetrendszerűen és tökéletesen sikerültek, addig a szerencsén felbuzdulva a kistestvér, mindenben tökéletesen ellentmondott a számításainknak. A bátty, megfontoltan haladt, és mindent csak akkor produkált, ha már ment, ő nem vesződött a gyakorlással, rögtön tökéletesen hozta a formát és sosem tévesztette el. Az öcsi, ő mindent csinált, még mielőtt ment volna, mintegy örök kudarcra és állandó küzdésre ítélve saját magát, hogy aztán még fölöttünk hat emelettel is mindenki számára nyilvánvaló legyen, ha nemtetszését kifejezve ordít mint a vágásra érett borjú. Étkezés közben jószerencsével maradtak csak meg a végtagjaink, mert legalább úgy pusztított, mintha még sosem adtunk volna neki, semmit. Pelenkázás közben volt hogy hárman nem tudtuk rávarázsolni a pelenkát és a mai napig képes úgy parádézni, hogy ha nyolc karunk lenne egyenként sem tudnánk visszatartani. Akarata és veszélyérzete, természetesen nem fejlődik egyensúlyban, így volt már néhány igen kínos pillanatunk, amikor a rekeszizmomban kétlábbal egyenesen rúgkapáló gyerek, a kényszeres tartási és elnemengedési ösztönöm, és az ő ugrálása miatt, biztonságba érkezés előtt még jól lefejelt valamit a tarkójával. Nem tudom melyikőnk lepődött meg jobban, ő a hirtelen jött fájdalomtól, vagy én az ajándékként kapott extra levegőtől.
Szóval ha őszinte akarok lenni, nálunk a kicsi egy tank, egy faltörő kos, egy vérbeli kos, egy igazi főnök. Vagy még helyesebben ezek mind csupa nagybetűvel.
Ha ingatagnak érzel egy programot, azt majd őkirályi fensége hozzáállása határozza meg, hogy te azt csinálhatod- e szabadon, avagy sem.
S míg nem lett második gyerekem én szentül hittem, hogy a földhöz baszom magam a bolt, vagy akármi közepén, szimplán a félrenevelés kérdése. Örömmel mentek fel mindenkit, és bocsássa meg nekem az összes bárki. Ez egy gén. Bele van kódolva a társadalom bizonyos egyedeibe, hogy a létfenntartás és önérvényesítés eszköztárában nekik ott legyen ez az alávaló, semmire sem jó trükk, amit be lehet vetni a buszon, a járda közepén, a nyíló ajtó előtt, a parkolóban, bárhol, ahol a delikvenst jogos vagy jogosnak vélt sérelem éri önmegvalósítása közben.
Zárszóként egy mese.
2015 nyarán éppen a nagyszülőkkel voltunk fagylaltozni, és ekkor a kicsi még nem nagyon kedvelte a hűsítő nyári desszertet, ezért általában a tölcsért csócsálta boldog áhítattal, de természetesen mindig megkínáltuk a magunkéból hátha rákap az ízére. Ezen alkalommal pont kért, és pont addig hisztizett, míg nem kapott egy kanálnyit a saját ostyájába, amit miután realizáltuk a kézzel-lábbal felénk küldött jeleket teljesítettünk számára. Mivel négyen voltunk felnőttek ezt a helyzetet könnyedebben kezeltük, mint a pár héten belül megismételt jelenetet. Ekkor ugyanis, okulva az előzményekből, eleve kértünk már számára gombócot a tölcsérbe. S mikor felé nyújtottuk, ő egyszerűen a földhöz verte magát kínjában. Csak hogy értsd.
1. A gyereket a karomban tartva, választhatott, rábökéssel a számára színben megfelelő ízből
2. Kétszer megerősítettem vele, hogy azt szeretné
3. Kértem számára egy gombócot
4. Letettem a gyereket
5. Elvettem a tölcsért
6. A gyerek felé nyújtottam
7. És ő földhöz baszta magát
Sem verbális, sem semmilyen agresszió nem volt részünkről. Nem erőltettük a fagyizást. Ő is benne volt, látszólag.
Míg mi, akkor éppen hármasban boldogan elnyaltuk a fagyit, addig ő a járókelők, piaclátogatók és egy nyolctagú család örömére fetrengett a földön tőlünk négy méterre. Azért négy, mert ő közben arrébb és arrébb ment, sírt-rítt, hol fogta a tölcsért, hol verte magát a betonhoz.
Miután nem hagytam – mert miért is hagytam volna – annyiban, 25 perc után rájöttem, hogy ha kieszem a gombócot, akkor ő boldogan elmajszolja a tölcsért.
Ezek után bátran állíthatom, hogy eltelt egy év. Sokkal nagyobb kardinális problémákat is megéltünk és túléltünk. A ded kommunikációs eszköztára robbanásszerű fejlődésnek indult, mikor rájött, hogy célját így könnyebben érheti el, mint torokhangon üvöltve.
Mindennél jobban szeretem. A legjobbakat vele lehet nevetni és játszani.
De ha ő az első, mi tuti nem kockáztatjuk meg, hogy legyen még egy.
Demeter Zsu