Igaz történet az öreg szabóról és a lányról Budapest belvárosából

2018-03-22

Szerző: Héda Veronika

Van a közelünkben egy kis szabóműhely, ahol egy kedves, idős bácsi dolgozik, amióta csak az eszemet tudom. Jól ismeri az egész családomat; a szüleim évtizedek óta hozzá viszik az átalakítandó, javítandó ruhákat és lakástextileket. Egy ideje pedig én is, amióta megint a környéken lakom, csak épp már családanyaként, a francia Férjjel és két kisgyerekkel.

Cartoon network
hirdetés

Az első találkozáskor nem ismert meg. Nem csodálom, senki nem ismert meg először, pedig én ugyanazokon az utcákon járva, ugyanazokon az üzletajtókon belépve azt éreztem, itt semmi sem változott. A közért a sarkon, a papírbolt, a fodrászat – mind megvárt, szinte ugyanazzal a berendezéssel, és sokszor ugyanazokkal a fáradt arcokkal a pult mögött, akiket csak az zökkent ki az egyhangúságból, ha ismerős toppan be az ajtón. Én nem számítottam annak, legalábbis addig, amíg ki nem derült, kinek a lánya vagyok, vagy amíg a gyerekeim nem gondoskodtak róla, hogy megjegyezzenek minket. De addig  úgy éreztem, inkognitóban élek: ismeretlenül az olyan jól ismert környéken. Rájöttem, hogy ha ők nem is, de én az ő szemükben nagyon megváltoztam: a régi kislányból felnőtt nő lett, aki már a saját gyerekeit fogja kézen, és a hangos „csókolom” helyett visszafogott „jó napot”-tal köszön.

Így léptem be először a szabóhoz is, amikor a lányom egyik ruháján szerettem volna cipzárt cseréltetni. Teljes távolságtartással felvette a rendelést, majd a végén elkérte a nevem, hogy a ruhához tűzhesse. Mikor megmondtam, felkapta a fejét, kutató pillantással méregetett. „Csak nem?!” – kérdezte fojtott izgalommal a hangjában. – „De.” – válaszoltam gyorsan, és már előre féltem a nosztalgiavulkán kitörésétől. „Hiszen a kedves mamáját ezer éve ismerem! Még arra is emlékszem, amikor egy szőke kislánnyal járt ide hozzám annak idején! Ezek szerint maga lenne az?!” Mikor az emlékek árja csillapodott egy kicsit, és összerakta a múltat a jelennel, akkor következett számára az újabb sokk: „És most már a saját gyermeke ruháját hozza? Nahát, hogy elrepült az idő!” – hitetlenkedve, mégis boldogan nevetett rám.

Aztán egy későbbi alkalommal kiderült, hogy bár az idő valóban telik, a szabóműhelyben mégis megállt.

Férj kabátja a varrás mentén, egy jól látható helyen felhasadt. Ha én varrom meg, a hasadás ugyan eltűnik, de a bütykölésem nyoma elég látványosan ott marad, így inkább Férjnek is azt javasoltam, vigye el az idős mesterhez, majd ő szépen megcsinálja.
Elvitte, de az árat, amiben megegyeztek, sokalltam. Állítólag a bácsi azzal vágott fel neki, hogy ő még a francia nagykövetségtől is kap megrendeléseket. Tekintve, hogy a nagykövetség nincs olyan messze, ezt még el is hittem, de az árat akkor se éreztem indokoltnak. Mindegy, még mindig jobb, mintha én próbálkoztam volna a varrással, gondoltam, aztán én mentem el az elkészült kabátért.

Amikor bemondtam a „külföldi” megrendelő nevét, újabb nagy szemek, csodálkozás. „Hát én azt nem tudtam, hogy ő a maga kedves férje!” –„Na igen, neki más a vezetékneve, nem vettem fel a házasságkötéskor. – mosolyogtam ártatlanul, majd kiböktem: – Az áron viszont meglepődtem!” „Jaj, azt lejjebb engedem a régi ismeretségre való tekintettel, de...” – és itt hosszas technikai magyarázat következett arról, hogy milyen bonyolult volt megcsinálni a javítást. Elhittem ezt is, mert nem értek hozzá, és örültem, hogy ezek szerint a régi ismerősöknek az árak is a régiek.

Már az ajtóban álltam, amikor cinkosan utánam szólt: „A férjének ne mondja el, csak tegye el a különbözetet, legalább lesz egy kis zsebpénze!”


Címkék: budapest , város

Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel: