“Kedves férjem, érzem, hogy elítélsz.
Ahogy vacsora után leülsz játszani a gyerekkel, látom az arckifejezésed, amiért belemerülök a képernyőbe, és nevetgélek. Látom, hogy valamit elmotyogsz, amikor fürdetem a gyereket egyik kézzel, amíg a másikban ott a telefon. Elismerem a függőségem, de sokkal több minden van amögött, hogy így ragaszkodom a készülékhez, mint amit te tudsz.
Igen, függője vagyok a telefonnak. Tudom, olvastunk cikkeket, amelyekben leírják, hogy ez milyen rosszat nekünk, mint egyéneknek és a kapcsolatnak egyaránt. Azt is tudom, milyen rossz példát állítok a gyereknek. És hogy korábban már megbeszéltük, limitáljuk ennek az idejét, aminek csak még nagyobb függőség lett az eredménye. De ez azért van, mert a gyerekekkel otthon lévő anyukaként gyakorlatilag nincs kapcsolatom más felnőttekkel. A kommunikációban az egyetlen partnerem egy még beszélni se tudó gyerek.
Emlékszel, amikor fiatalként a barátainkkal töltöttük a hétvégét? Átdumált éjszakák, itt-ott alvás. Amióta a gyerek megszületett, az én szociális hálóm elképesztően beszűkült. Már nem tudok találkozni a barátaimmal, az egyetlen módja, hogy kommunikáljak velük, az a chat.
Tudod, én milyen mértékben vagyok extrovertált? Tudom, tudod papíron ez mit jelent, de vajon tisztában vagy-e ennek a gyakorlati jelentésével is. Mások társaságából nyerem az energiát – és, elismerem, jó, ha ezek a mások elmúltak 5 évesek. Ha túl sok időt töltök egyedül vagy a gyerekkel – mindkettő ugyanolyan magányos tud lenni -, akkor megőrülök, és minden lehetőséget megragadok, hogy elhagyjam a házat és keressek egy felnőttet, aki szóbaáll velem. Már tegező viszonyban vagyok több eladóval a boltból. A sorban állás közbeni szóbaállás már boldogság.
Ezért aztán online anyukás közösségekbe léptem be. Nem sokat találkozunk személyesen, mégis, megváltoztatják az életem. Hozzájuk fordulhatok, ha nem tudom eldönteni, mikor szoptassam meg a gyereket, vagy ha megjelenik a lábán egy ismeretlen folt, és nem tudom, mi lehet az. És ők vannak ott nekem akkor is, ha nagyon rossz napom van, és nem tudom hol levezetni a frusztrációm. Ők meghallgatnak, és meg is értenek.
Nem arról van szó, hogy nem szeretnék részt venni a családi életünkben. De itthon lévő anyaként belül már kiabálni tudnék több szocális interakcióért. Elszigetelt vagyok és magányos. Ha azt látod, hogy a képernyőt bámulom, épp tanácsot kérek, vagy nevetünk valamin, amit egy Facebook csoportban láttunk. A támogatói rendszerem virtuális, és bár megvannak a negatívumai, valójában fantasztikus. Tudom, hogy idegesít, amikor a telefonom babrálom. Értem az ellenvetéseid. De amit nem tudsz, az az, hogy ezek az emberek mennyit jelentenek nekem, hogy mennyi energiámba telt hozzászokni ehhez az új élethez, és mennyire alkalmatlannak érzem magam néha. Jól esik néha hallani, hogy jól csinálom a dolgom.
Nem várom el, hogy megértsd, csak hidd el, hogy próbálkozom. Bízom benne, hogy minden mérföldkőnél, minden nappal a régi életem, a régi énem egy része jön vissza. Tudom, hogy neked is hiányzik, aki voltam, nekem is. Addig is, a kávém hideg, türelmem kevés, és a szociális életem belefér a zsebembe.”
Forrás: scarymommy.com