Megszoksz vagy megszöksz – avagy a beszoktatás nem is annyira mélységes (?) bugyrai

2017-10-25

Szerző: Kovács Móni

Április óta készülök elengedni a fiamat, amit két hete immár hivatalosan is elkezdtem.  Májusban már facsarodott a szívem, hiszen olyan kicsi, még járni sem tud egyedül, mi lesz így vele? Júniusban és júliusban rémsztorikat olvastam bömbölő kicsikről, akik nem tudtak beszokni, és sikertörténeteket láttam magam körül: lám, a csemete már harmadik nap vigyorogva ment a bölcsibe. Még hátra sem pillantott az ebadta amikor belépett a szobába! Augusztusban eltorzult az arcom: már csak két hónap maradt?! Szeptemberben pedig fátyolos tekintettel figyeltem ezt a csodálatos legénykét minden percben, hiszen mindjárt más gyönyörködhet benne naphosszat.

Babaágynemű mobil
hirdetés

Tudtam, hogy mi biztosan nem fogunk a könnyedén elválós csoportba tartozni, és őszintén reméltem, hogy az üvöltve ordítósba sem. Készültem lélekben, hogy nehéz lesz, hogy sírni fog a gyerek meg én is. Nem alszom majd át az éjszakákat, mert ideges leszek és vég nélkül aggódó. Előre féltem, hogy mennyire fogok félni. Őrület.

Aztán eljött az első nap. Együtt kezdtük, a gyerek már belépéskor ordított, pedig egy percre sem távolodtam el tőle. „Mi lesz még itt?!” – gondoltam, és totál igazam volt.



A második, harmadik és negyedik nap is borzasztó hangulatban telt – már ami a búcsúzkodásokat illeti. De a bölcsőde kapuját átlépve is minden alkalommal farkasfalkát megszégyenítő módon üvöltött. A dajkanénik és a bölcsődevezető is tudták: megjött Zalán. Az ebéd egyébként minden elvárást felülmúlt, a húst nem evő gyerekünk a pörit két ujjal csipegeti ki a főzelék tetejéről. Persze nem itthon.

Az egyik ismerős anyuka megjegyezte, hogy felkészítenek bennünket a gyerekek immunrendszerének megerősítésére, no de mi lesz velünk? Hát én sem gondoltam magamra, így péntek reggel torokfájásra ébredtem, és elgyötörtnek, végtelenül fáradtnak éreztem magam. Szinte moccanni sem volt kedvem, nemhogy végigcsinálni a bölcsibe készülődős rutinunkat. Nem elég, hogy beteg vagyok, de már erővel kell lefejteni rólam a visító gyereket. A legedzettebb férfilelket is megdolgozná a jelenet, de én tartom magam. Kivonulok, hátra se nézek. De kinn a padon azon drukkolok, hogy senki ne szóljon hozzám. Gyűlnek a könnyek. Gyorsan előveszek egy müzliszeletet. Nem is mondtam, de két kilót fogytam a beszoktatás első hetében. Van tehát jó oldala is a dolognak. Kijön egy másik anyuka is. Ő nem szégyenlősködik, simán sír. Mindenki vigasztalgatja, én csöndben nyelem a gombócot, mert ha valaki pátyolgatni kezdene, tuti eltörne a mécses. De így sem bírom tovább, hiába rágom a zabszeletet és iszom a vizet, csorogni kezdenek a könnyeim. Csöndben bőgök, nehogy megszólítsanak. Törölgetem a szemem, Facebookozok. Egyszer csak hallom, hogy a fiam odakint felsír. Kémkedni kezdek utána, lábujjhegyen megyek az udvarra nyíló ajtó felé, meg ne lásson! A kezeimmel kapaszkodok az ajtó alján, úgy kandikálok ki az üvegen. Ott van! Ott ül. Ó, az az okos kis feje. Nem sír. Megnyugszom és visszaülök a fenekemre. A másik anyukával szóba elegyedek. Most ő nem sír, én meg igen. Milyen csodálatos, osztozunk az anyasorsban.



Hamarosan jön a vigyorgó kis pofa, végre péntek, miénk a hétvége!!!

A második hét hétfőről is szörnyű dolgokat olvastam a neten. De csak eljön lassan a kilencedik nap, amikor már éles a bevetés. Mintha tudná, érezné. Ma korán megyünk, fél 9-re, anyának be kell mennie a munkahelyére. Ébresztgetem. Sír. Álmos. Aludni szeretne. Nem lehet Kincsem. Bekapcsolom neki a mesét, hozom a traktorokat, de semmi nem vidítja fel. Anyát akarja. Én pedig őt. A sok sírástól hőemelkedéssel adom be a bölcsibe, és csak reménykedem, hogy nem betegség lappang a háttérben. Zakatolok dolgozni, a fejemben kattognak a gondolatok – vajon hogy van, ugye nem lesz lázas? Jajj, sír majd, ha kimennek?

A munkahelyen tudok koncentrálni – végre. Régen ide is hoztam magammal, mert nem volt más megoldás. Rendszerint itt is végigbőgte azt a 2-3 órát amit bent tartózkodtunk. De negyed 12-kor kilövés. Indulok vissza. Minden jármű késve érkezik. Lassan megy. Meg-megáll. Lámpát kap a villamos. Egyre feszültebb vagyok, alig várom, hogy ott üljek a kanapén, és várjam a fiamat, amint pirospozsgás arccal, kicsit az izgatottságtól remegve odaszaladjon hozzám, hogy egy percig némán átöleljük egymást. Már a HÉV-en ülök. Minden megállónál szeretnék inkább leugrani, és futni, szaladni, mert saját lábon hamarabb érnék oda hozzá – legalábbis így képzelem. Az utolsó állomásnál már valósággal tűkön ülök, az adrenalin az egekben, mintha a világ megmentésére sietnék. És nem is tévedek olyan nagyot.

Most végre itt vagyok. Alszik. Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz napja volt. Talán ma kicsit hosszabb lesz az az ölelés, és több a játék, a hinta meg a türelem. Kicsit több mesét olvasunk, kicsit többet csiklandozom, és tovább bújunk össze elalvásnál… Mostantól - azt hiszem -, ez már minden nap így lesz.


Címkék: óvoda , bölcsi , beszoktatás

Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel: