Hogy milyen érzés zaklatás áldozatának lenni? Nem jó. Még most sem merem felvállalni, ami majdnem 30 éve történt velem. Leírom nektek, de csak név nélkül. A szégyen, a tehetetlenség, és az önmarcangolás még mindig nem ereszt, pedig csak kislány voltam akkor. Egy kisgyerek. Mint sok más áldozat, aki csak most mer beszélni az őt ért erőszakról. Tisztelet nekik.
A mai napig nem szívesen gondolok vissza arra a csütörtöki délutánra. Alsós voltam, talán 9 éves. Kellemes volt az idő, és épp a zongoraóráról igyekeztem hazafelé. Nem a megszokott útvonalat választottam, hanem egy kissé elhagyottabb utcát. Nálunk nem kellett különösebben aggódni a közbiztonság miatt, hiszen viszonylag kis település lévén mindenki ismert mindenkit. Na és persze eszembe sem jutott, hogy bármi rossz is történhetne velem.
Az egyik kissrác jött velem szembe (ja bocs, egy kis f@sz), tudtam hogy az iskola egyik legrosszabb gyereke, így nem örültem a futó találkozásnak sem. A következő pillanatban már azt éreztem, hogy odalent markolász, majd röhögve elrohan.
Minden nagyon hirtelen történt, és csak arra gondoltam, hogy nem sírhatok, mert ha valaki meglát, és megkérdezi , hogy mi a baj, mégis mit válaszolhatnék? Hogy megfogdostak?
„Istenem, milyen megalázó! Hogy fordulhatott ez elő velem? Velem, a kitűnő tanulóval, aki szépkiejtési versenyekre jár, és megnyeri azokat. Aki minden év végén könyvet kap a bizonyítványosztáskor. Anyám és apám szégyene vagyok!” – és már csak szedem a lábam, szaladok, rohanok haza, elbújok a szobában, és zokogni kezdek.
Természetesen a szüleimnek nem beszéltem a dologról. Szerencsére már egyedül fürödtem, így magyarázkodnom sem kellett a szeméremcsont környékén éktelenkedő kék-zöld foltokról.
#MeeToo, igen. Velem is megesett. Gyerekcsíny? Talán. A kiskamasz természetes kíváncsisága? Biztosan benne van az is. Egy életre szóló feldolgozhatatlan trauma? IGEN!
Ott és akkor döntöttem el, hogy soha nem leszek nőies nő, nem akarom, hogy engem bárki észrevegyen az utcán. Legjobb szerettem volna láthatatlanná válni. Fiatal felnőttként árgus szemekkel kutattam az utcákon a nálam csinosabb nők után, hogy egy esetleges támadás esetén tutira ne engem válasszanak. Nem szép dolog, tudom. De rettegtem. Egy neveletlen f@szkalap miatt, akinek talán csak egy kis beszélgetés és egy jó nagy adag nevelés hiányzott az életéből.
Nem akartam túlságosan sokat gondolkodni ezen a témán, miután elmúltak a foltjaim. Mégis időről időre felderengett az esemény, és én minden egyes alkalommal kényelmetlenül éreztem magam, feszengtem. Mit kellett volna másképp tennem? Miért nem pofoztam meg? Miért nem kergettem, vertem meg azt a rohadékot? Miért nem mondtam el a szüleimnek? Azt sem tudom, hogy a férjemnek meséltem-e róla, hiszen kit érdekel, olyan régen volt már, nem igaz?
És sajnálkozva látom a szaporodó hashtages „Én is” üzeneteket. Drága barátnőm, hát te is? És ő is? Uramatyám, szinte minden nő érintett? És nem csak nők, férfiak is?
Mégis honnan jön ennyi erőszak? Hol és hogyan szocializálódtak ezek az emberek, akik a másikra való tekintet nélkül elveszik, amit akarnak. Akik csak viccelnek. Akik csak udvarolnak egy kicsit. Akik szerint egy kis mellfogdosás, egy fenékre csapás vagy épp egy szopatás még belefér.
De itt van rögtön a másik oldal. Aki fortyogva pártolja az erőszaktevőt, és elítéli az áldozatot. Csak nem vaj van a fületek mögött kis barátaim? Szorul a kötél, féltek, hogy benneteket is felad valaki?
Elveszíthetitek az állásotokat, a családot, vagy a barátokat? Féljetek csak, mert hamarosan eljön a bűnhődés ideje, és ezúttal ti fogtok szégyenkezve, lehajtott fejjel mászkálni életetek végéig.
És kedves nőtársaim. Ti, akik szintén úgy gondoljátok, hogy azok a bátor nők, akik kiállnak és megnevezik az őket bántalmazókat egyszerűen csak rinyálnak, meg picsognak? Kurvák?! MEGÉRDEMELTÉK?! Hová lett belőletek a nő? Az anya? A kislány? Hát nincs bennetek egy csepp együttérzés? Kihalt belőletek a szeretet utolsó szikrája is?
De tudjátok mit?! Ti már nem is számítotok igazán. Akik igazán számítanak, azok a mostani édesanyák és édesapák. Tegyetek meg mindent, hogy fiaitok úgy nőjenek fel, hogy tisztán lássák: nem jár minden alanyi jogon, nem vehetik el azt, ami csak tetszik. Tanulják meg tisztelni és becsülni a nőket, elfogadni az elutasítást, kezelni az érzelmeket, és egyenrangú félként bánni minden embertársukkal.
Tanítsátok meg a lányaitoknak, hogy nem bűn, ha megvédik magukat. Hogy a testük fölött csak és kizárólag ők rendelkezhetnek, és ha olyan dolog történik velük, ami akaratuk ellenére való, ne féljenek segítséget kérni, de ütni sem, ha úgy hozza a sors.
Tanítsuk meg a gyerekeinknek, hogy ne féljenek egymástól! Ne általánosítsanak, és ne legyen áruló az, aki el meri mondani a tanárnak, az igazgatónak, a főnöknek, vagy a HR-esnek, hogy mi történt valójában. Neveljünk olyan gyerekeket, akik kiállnak egymásért és az elesettekért, és erőszakmentesen képesek élni az életüket.
De legfőképpen legyünk odaadó és szerető szülők, olyanok, akikhez a gyermekeik minden körülmények között hazatalálhatnak, és elmesélhetnek mindent, tudva, hogy hinni fogunk nekik és kiállunk mellettük.