Mi bántja a gyerek lelkét?

2015-06-01

Ha az üvöltő gyerekkel mi is üvöltünk, azt mutatjuk, hogy épp ez a helyes reakció az idegességre – állítja a gyermekpszichológus. Fontos szerinte, hogy az apa aktívan kivegye a részét a gyereknevelésből, az ugyanis a gyerekek intellektusa fejlődéséhez is hozzájárul. Engedjük-e az óvodás fiút hercegnőruhába bújni a farsangon? Mit tehet a pedagógus a hiperaktív gyerekkel? Hogy lehet leküzdeni a szülői megfelelési kényszert?

Legjobb gyermekbarát éttermek - mobil
hirdetés

Ha az üvöltő gyerekkel mi is üvöltünk, azt mutatjuk, hogy épp ez a helyes reakció az idegességre – állítja a gyermekpszichológus. Fontos szerinte, hogy az apa aktívan kivegye a részét a gyereknevelésből, az ugyanis a gyerekek intellektusa fejlődéséhez is hozzájárul. Engedjük-e az óvodás fiút hercegnőruhába bújni a farsangon? Mit tehet a pedagógus a hiperaktív gyerekkel? Hogy lehet leküzdeni a szülői megfelelési kényszert?

Mi bántja a gyerek lelkét? című könyvében azt írja, hogy a hiszti – amely sok kisgyerekes szülő rémálma – valójában jó dolog, a hisztinek örülni kell. Miért is?
Peer Krisztina: Az a szülő, akinek a gyermeke hisztizik, megnyugodhat, mert a gyermek fejlődése a legjobb ütemben halad, hiszen a hiszti lényegében az autonómiára való törekvés a gyerek részéről. Egyre többször és egyre több dolgot szeretne önállóan végrehajtani, de erre az esetek nagy részében még képtelen.

 

hisztispszicho

 

Azt is írja, hogy önmagában már a hiszti szót sem szereti. Miért?
P. K.: Bár az érthetőség kedvéért hisztiként írok róla, nem szeretem, mert nagyon megbélyegző. A szülő sokszor azzal gerjeszti a hisztit, hogy azt mondja a gyerekének, ne hisztizz, hagyd már abba a hisztit. A címkézés csak felerősíti a reakciókat. Azért is tartottam fontosnak, hogy írjak a hisztiről, mert a szülők sokkal könnyebben bánnak a hisztiző gyerekkel, ha tudják, mi rejlik a hátterében, miért csinálja a gyerek, illetve azt, hogy ez egy életkori sajátosság. Általában másfél éves korban kezdődik, és még 3-4 éves korban is tapasztalhatóak a jelei. Amikor a gyereket akadályozza valami az önálló cselekvésben és az akarata kiteljesítésében, kiborul. Lényegében ez a hiszti.

Tulajdonképpen egy ügyetlen érzelemkifejezés a gyerek részéről?
P. K.: Igen. Amikor a gyerek szeretne valamit megcsinálni, de akadályokba ütközik – mert hiányoznak a szükséges képességei, vagy mert a cselekvésének egyéb fizikai korlátai vannak –, és ettől diszkomfortosan érzi magát, frusztrált lesz, de még nem tart ott verbálisan, hogy ezt elmondja nekünk. Nem tudja közölni a bölcsődei gondozóval vagy az óvodai dajkával, hogy most hagyj békén, majd két perc múlva elindulok. Felnőttként mi ilyenkor azt mondjuk, hogy most mindjárt felrobbanok az idegtől, de – jó esetben – megvannak a saját technikáim arra, hogy 2 perc múlva megnyugodjak, és utána visszatérhetünk rá, akkor már mehetünk.

Mi a jó szülői stratégia ebben a helyzetben?
P. K.: A konfliktushelyzetben adott reakciónk minta lesz a gyerek számára. Ha üvöltök a gyerekkel, hogy hagyd már abba az ordítást, azzal megmutattam neki, hogy az üvöltés teljesen rendben van, az a helyes reakció, ha idegesek vagyunk. Minden reakciómmal azt tanítom neki, hogyan kell egy problémahelyzetet megoldani, az érzelmeinket kezelni. A hiszti kezelésében tehát iszonyú tudatosnak kell lenni. A könyvem távolról sem tanácsadó könyv, nem akar kész recepteket adni, de most kivételesen adok egy tanácsot: amikor a gyerek hisztizik, érdemes azt mondogatni magunkban, hogy ez nem nekünk szól, ez nem rólunk szól. Szó sincs arról, hogy szándékosan minket akarna a viselkedésével bosszantani. Szülőként érdemes tudatosítanunk magunkban, hogy a gyerek ilyenkor bajban van, és iszonyú rosszul érzi magát a bőrében. Neki most megnyugtató szülői reakcióra van szüksége.

Ennek ellenére a mai napig sok szülő a csap és a hideg zuhany alá tartja a hisztiző gyereket.
P. K.: Ez elég nagy baj. Semmiképpen sem szabad drasztikus dolgokat csinálni. Például nem szabad magára hagyni a gyereket, beküldeni a szobájába, és rázárni az ajtót, mert úgyis csinál valami olyat, ami miatt be kell mennem, ezzel a figyelemmel pedig elérte a célját. A hideg zuhany nagyon durva, agresszív reakció, konkrétan a bántalmazásnak egy formája. Sajnos én is elég gyakran találkozom vele. A hideg zuhany – a fizikai bántalmazáshoz hasonlóan – rólam és a saját szülői tehetetlenségemről szól. A tehetetlenség érzésével és állapotával önmagában nincsen semmi baj, hiszen emberek vagyunk: miért kellene minden helyzetben azonnal feltalálnunk magunkat? De nem mindegy, hogyan kezeljük a helyzetet. Ilyenkor egyébként nyugodtan kommunikálhatjuk a tehetetlenségünket a gyerek felé, és kérhetünk időt. Mondjuk, egy boltban elég nagy kihívás, amikor kitör a hiszti, és 500 szem szegeződik ránk. Ilyenkor nyugodtan azt mondhatjuk a kétévesnek, hogy anyát most nagyon zavarja ez a helyzet, és feszült is lett ettől, ezért most anya jobbnak látja, ha együtt kimegyünk a boltból, és ha megnyugodtál, majd visszamegyünk. Meg fogja érteni. Merni kell reflektálni arra, hogy szülőként hogyan érzem magam. Például a humor, a figyelemelterelés sokat segíthet: ezt a gyerek is érzi. Sokszor egyébként egy néma ölelés is elég.

 

hisztispszicho1

 

Erről eszembe jut ez az idézet a könyvéből: „egy elég jó anya érzékeli gyermeke igényeit, alkalmazkodik hozzá, és akkor reagál, amikor valóban szükség van rá". Mit gondol, ebben hogyan lehet megtalálni a helyes arányokat?
P. K.: Fontos szociálpszichológiai szempont, hogy mindenkiben működik a társas összehasonlítás: állandóan összehasonlítjuk magunkat másokkal. Az alapján definiálom magamat munkatársként, anyaként, apaként, nőként, férfiként, hogy milyen visszajelzéseket kapok a környezetemtől. Iszonyúan erős a társadalmi elvárás a szülőkkel szemben. Éppen ezért szerintem nagyon fontos az önazonosság ebben az esetben. Akkor tudok megfelelően viszonyulni a gyerekemhez, ha alapvetően rendben vagyok magammal, ha nem azon szorongok állandóan, hogy elég jó szülő vagyok-e. Bár szerintem még a legtudatosabb és leglazább szülők is időnként görcsölnek azon, hogy mások mit gondolnak róluk.

Ön szerint hogyan lehet leküzdeni a megfelelési kényszert?
P. K.: Egyrészt sokat segíthet, ha szakmailag is képben vagyunk, tudjuk, mely életkorban mire számíthatunk. Ha például tudjuk azt, hogy nem dől össze a világ, ha a 16 hónapos gyerek még nem jár, de ha 18 hónaposan sem, akkor már érdemes szakemberhez fordulni. Másrészt a tanácsadó könyvek hiába hangoztatják, az anyai ösztönök nem jönnek maguktól a gyermek születésével. Sokkal inkább egy hosszú tanulási folyamatról van szó, aminek a részeként el fogom sajátítani a gyerek nyelvét is. Ezt érdemes tudatosítani. Nyilván ösztönösen szeretjük a gyerekünket, amikor megszületik, de ez idővel teljesen más minőségű és intenzitású szeretet lesz. Egyébként abban a közkeletű elképzelésben sem hiszek, hogy „csak az anya tudja". Van, hogy az apa, a nagymama vagy a nagypapa jobban tudja, jobban érti a gyerek nyelvét. Sok anya mindenhatónak tartja magát, és azt gondolja, hogy a gyereket csak ő tudja megnyugtatni. Az anya ilyenkor – sokszor nem tudatosan – esélyt sem ad másoknak, így a szoros, anya és gyermeke között létrejött duál unió kiszorítja a gyerek életéből a további fontos szereplőket. Ez a kezdeti időszakban természetes anyai reakció, de attól még fontos, hogy ne rögzüljön. Az apának is meg kell élnie, hogy ő is kompetens valamiben. Legyen az az öltöztetés, a játék, a séta vagy a fürdetés.

A könyvéből az is kiderül, hogy a jelenlegi kutatások szerint az anyához és az apához való kötödés egyszerre alakul ki. A kutatások szerint mi mindent határoz meg az apához való kötődés?
P. K.: A szakirodalom sokáig egyáltalán nem foglalkozott az apához való kötődéssel. A kötődési vizsgálatok alapvetően az anyához való kötődést nézték. Az anya hordja ki a babát, a terhesség nagyban befolyásolja a kötődést, ráadásul a hagyományos családmodell szerint az anya otthon van a gyerekkel, miközben az apa estig dolgozik. Ezért is fontos, hogy az apa aktívan kivegye a részét a gyereknevelésből, mert a kutatások azt mutatják, hogy az aktív apai bevonódás hozzájárul a gyerekek intellektusának, problémamegoldó képességének fejlődéséhez, továbbá az empátia és a belső kontroll kialakulásához.

 

gyerekapaval

 

Ha már szóba kerültek a férfi és a női szerepek, arról is ír, hogy nem kell kétségbe esni, ha egy kisfiú királylánynak öltözik az óvodai farsangon és rózsaszín babakocsival játszik. Mivel nyugtatná meg a szülőket és az óvodapedagógusokat?
P. K.: Egy OKJ-s képzésben pszichológiát tanítok bölcsődei gondozóknak, óvodai dajkáknak és szociális szakgondozóknak. Itt vetette föl az egyik tanítványom, hogy mi legyen azzal a kisfiúval, aki hercegnőnek akar öltözni az óvodai farsangon. Engedjék-e neki, vagy sem? Egyből visszadobtam a kérdést a csoportnak, és azóta minden kurzusomon megteszem. A kérdés mindig hihetetlen vitákat gerjeszt, és már a második, harmadik hozzászóló összekapcsolja a jelenséget a homoszexualitás kérdésével, illetve az ettől való félelemmel. Sokan azt gondolják, hogy ettől homoszexuális lesz a gyerek, vagy éppen most támogatom a homoszexualitásának kibontakozását. Ez óriási butaság! A homoszexualitás legalább akkora tabu, mint a gyermekkori maszturbáció kérdése. De ezeket a tabukat saját magunknak teremtjük, mert diszkomfortos témák számunkra, vagy mert intoleránsak vagyunk a mássággal szemben. Azért érezzük kellemetlennek a témát és a helyzetet, mert nincs elég tudásunk a homoszexualitásról. Attól, hogy tabu, és megrémülünk tőle, a helyzetet sem tudjuk kezelni.

Szóval kell engedni vagy nem?
P. K.: Természetesen igen, kell engednünk. Mikor máskor, mint farsangon? Ez egyszerre szereppróbálgatás, mintakövetés és puszta kíváncsiság a gyerekek részéről, amit nem szabad túldimenzionálni. Például a kisfiú utánozza az anyukáját és a nővéreit. Azért tologatja a babakocsit, mert kishúga született. Ami nincs, az mindig vonzó: a hajas baba és a kiskefe kell, mert az különleges. A nemhez igazodás hangsúlyozása nagyon erős a társadalmunkban, ami már nagyon korán elindul, és az óvodában különösen erősen jelen van. A fiúnak fiúsnak, a lánynak lányosnak kell lennie. Minden porcikánkkal ezt sugalljuk a gyerekeink felé. Bármennyire is okénak gondolom, ha a fiam kisbabával játszik, és meg is veszem neki karácsonyra, a játékboltban már nem rángatom a barbik elé, hogy válasszon egyet. Szóval megnyugodhatunk, a gyermekkori nemi identitászavar nem itt kezdődik: annak megvannak a maga kritériumai, például a gyerek erősen és állandó jelleggel a másik nemmel azonosul, gyakran fantáziál erről, ezt sűrűn hangoztatja, emellett komolyan szenved ettől, és romlanak a szociális funkciói, stb.

A könyvben számtalan zavarról, gyermekkori lelki pszichés megbetegedésről ír. Ezek közül a hiperaktivitást emelném ki, mert talán ezzel kapcsolatban él a legtöbb tévhit. Miért vagyunk fogalomzavarban a hiperaktivitás kérdésében?
P. K.: A szó hétköznapi, szó szerinti értelmében a hiperaktivitás azt jelenti, hogy a gyerek nagyon aktív és fokozott mozgékonyság jellemzi. Ez önmagában nem betegség, de remekül megbélyegez, félelmet kelt a szülőben, a pedagógusban és a gyerekekben is. A hiperaktivitás együtt járhat figyelemzavarral (ez az ADHD, Attention Deficit Hyperactivity Disorder), de diagnosztizálhatják anélkül is. A köznyelv – bár helytelenül – hiperaktivitásnak nevez minden olyan betegséget, aminek a túlmozgásosság az egyik tünete. Az ADHD-s és a hiperaktív gyerek esetében nem csak arról van szó, hogy sokat mozog, hanem arról is, hogy a mozgását nem tudja kontrollálni, nem tudja magát leállítani. Emiatt nem érzi jól magát, tele van feszültséggel. Segítségre van szüksége, ugyanúgy, ahogy a családjának is. Gondoljunk csak bele, milyen nehéz lehet a szülőknek, akik a hiperaktív, figyelemzavaros gyerekükkel nem tudnak sehova úgy elmenni, hogy ne kapnák állandóan a negatív megjegyzéseket. Szorongva mennek a játszótérre, az óvodába és az iskolába. A legtöbb esetben nem a megoldás és a segítségnyújtás, hanem a hibáztatás és a megbélyegzés felé terelődik a történet.

Hogyan lehetne ezen változtatni?
P. K.: Szülőként, pedagógusként nem tisztünk megítélni, hogy azért viselkedik problémásan és pörög ezerrel a gyerek, mert hiperaktív. Nem vagyunk diagnoszták. Majd az ebben kompetens szakember eldönti. De a diagnózis felállítása után sem érdemes arra várni, hogy hirtelen csoda történik attól, hogy a gyerek hetente egyszer elmegy a pszichológushoz terápiára. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez nem csak az adott gyerek, az adott család, hanem az egész rendszer problémája. Iszonyú fontos, hogy a pedagógusok segítsenek, és tudatosítsák magukban, hogy ez nem csak pszichológiai, hanem ugyanúgy pedagógiai probléma is, amit kezelni kell. Nem dobhatják vissza a labdát a szülőknek és a pszichológusnak. Ahogy mást sem, ezt sem lehet szegregáltan megoldani.

Nem csak a figyelemzavarok, a különböző tanulási zavarokról, a „disz"-ekről (diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia) szólva azt írja, ezek is arra mutatnak rá, hogy a mai gyerekekhez új pedagógia szemlélettel kellene közeledni.
P. K.: Manapság már minden gyerekre azt mondják, hogy disz-es és figyelemzavaros. Most ez az új trend. Valóban érzékelhető jelenségekről van szó, de ez inkább csak valaminek a tünete. Semmiképp sem annak, hogy a mai gyerekek „elromlottak", akik rosszabbul funkcionálnak, mint a régi gyerekek. Inkább arról van szó, hogy máshogy kell őket nevelni, tanítani, máshogy kell őket megszólítani. A pedagógiának új válaszokat kell találnia. Gyarmathy Éva pszichológus remek hasonlatával élve az autószerelő sem sopánkodik, hogy miért nem Trabantot és Wartburgot kell továbbra is javítania a Peugeot és az Audi helyett. A pedagógusokon túl minden, gyerekekkel foglalkozó szakembernek változnia kell, hogy fel tudja velük venni a tempót és megértse őket.

 

 

 

Peer Krisztina - gyermekpszichológus

 

 

 

 

 

2015. 06.01.


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel: