A legtöbb terhesség végén, valahol a vattacukor felhők tetején az ember lánya egyszer csak realizálni kezdi, hogy hamarosan valami megváltozik. És mikor véget ér a kindertojás állapot már hárman lesztek, vagy éppen négyen. Erről szól ez a történet.
“Az anya nemcsak egy gyermeknek ad életet, hanem a szeretetnek és az örömnek, amit valaha magának remélt.” (Ismeretlen szerző)
Mióta csak léteznek jegyzetelek, és emlékeket gyártok nekik, róluk. Ám vannak helyzetek, amikor igazi levelet írok nekik. Ez a levél akkor keletkezett, amikor még csak a Nagyot ismertük személyesen, és a Kicsi még a szívem alatt pihent; akkor még nem tudtuk de már csak egy hónapig és egy napig.
Édes gyermekeim!
Régóta érlelem ezt már magamban, és úgy döntöttem elrakom Nektek emlékbe, talán jó lesz majd valamire.
Mielőtt anya lettem, azon a kissé viharos kedd estén, nem tudtam, hogy képes leszek ennyire szeretni. Mikor a karomba adtak Drágám, egy ideig megszűntem félni… nem tudtam, akkor még, hogy az, hogy ezt az utolsó néhány percet még hozzám kötve, mégis tőlem függetlenül piheged a hasamon, a vihar előtti csend, hogy innentől örökké érted fogok aggódni. Minden gondolatom Te leszel, hogy Neked, hogyan és mitől lesz jó. Valószínűleg tudtad ezt, Te már akkor, mert azóta is csak arra tanítasz szüntelenül, hogy élni és együtt élni, már önmagában elég fantasztikus, nem kell hogy minden nap valami hipiszupi legyen. Lehet veled mélységeket és magasságokat is élni, segítesz a hullámokban, meg a szárnyalásokban is.
Sokat meséltem Neked, beszéltem Hozzád… és biztos voltam benne, hogy szeretném, akarom hogy testvéred legyen.
Így fogant meg a gondolat, majd Pici is az életünkben. És most mégis minden olyan más.
Bennem örök kérdésként forog, hogy most ez hogy is lesz. És mondják, mondják, biztatnak mások, hogy olyan lesz mintha mindig is így lett volna. De ma ezt még nem tudom elképzelni. Csak vázolom a helyzeteket, ahogyan akkoriban Veled is tettem és lejátszom a forgatókönyvet, hogy hogyan is kell ezt vagy azt majd megoldani. Minduntalan és egyre jobban figyelek azokra, akik már tudják a titkot, milyen az mikor még egy embert lehet szerelemmel szeretni.
Emlékszem, én erre már aznap éjjel hullafáradtan rájöttem és úgy sejtem, Picivel sem lesz ez másképp. Hiszem már most is annyira szeretlek. Úgy örülök, minden rezdülésednek, a mozgásodnak, mikor végre érzem hogy mivel is szurkodsz minduntalan. Mosolygok, mikor nem tudok elaludni, mert nem hagysz, mosolygok, mert ez tesz valóságossá, ettől leszel most olyan igazi.
Jó reggelttel köszöntelek, mikor felkelsz és mióta csak tudunk, elbúcsúzok Tőled is este. Mesélek Neked, de korántsem annyit, korántsem úgy.
Már nincsenek áldott, önmagamba fordulós séták. Már hárman sétálunk. És emiatt folyamatos bűntudat gyötör. Kételkedem, hogy megteszek-e mindent, hogy jól csinálom-e, hogy nyugodt vagy-e, hogy érzed-e, hogy mennyire várunk? Hogy megérted-e hogy most a félelem itt egy kicsit nagyobb úr… hogy ez nem hiba, hogy egyszerűen csak felfoghatatlan.
Minden nap megpróbálom elképzelni és egyszerűen képtelen vagyok. De Bátyust sem tudtam… nem tudtam míg haza nem hoztuk és bele nem tettük az ágyába. És akkor minden elfojtott könnyemet jól kibőgtem egy hosszú zuhany alatt… és most nem tudom milyen lesz.
Nem akarlak hasonlítani. Nem akarom hogy úgy adjak Rád egy ruhát, hogy bezzeg a tesódon. Nem akarom, hogy úgy csináld ahogy ő vagy ahogyan más. Tesódnak is ezt akartam, hogy ő önmaga legyen, és úgy legyen, ahogyan neki jó. Kikértem magamnak a szakkönyvet, a bezzegeket, meg mindent, hogy mindenki milyen istenkirály, mert náluk… Ez a háló megvédte, védi a mai napig. Ezt akarom Neked is Pici. Erre vágyom.
De közben biztos vagyok benne, hogy Veled már más lesz. Mert a béke fenntartásához itt már több ember kell hogy lemondjon valamiről… és nem tudhatom hogy mikor, ki fog és miről…
Bátyussal még vánszorogtak a napok… Veled már szaladnak a hetek… hopp már el is telt egy, pedig még csak tegnap volt január eleje. Most meg mindjárt itt a március, itt a tavasz a kapuban, ahogy a madarak, meg a rügyek, lassan ő is megérkezik. És langyos szellője már Téged is fog simogatni.
Hihetetlen ez, és bocsásd meg nekem hogy most még félek. Tőled is “csak” türelmet kérek, míg megismerjük egymást, míg megszokjuk egymást. Hogy Te is érezd, bármilyen lököttek is vagyunk, Velünk biztonságban vagy.
Hidd el, mindhárman kíváncsiak vagyunk, a hajad színére, a szemed fényére, a hangod élcére, a karod hosszúságára, a mosolyod görbéjére.
Maradj még, legalább öt hetet és utána elkezdődik a buli, a sokadik, az igazi.
Szeretlek Kisfiam!
Csók fiúk!
Demeter Zsu