Mire jön a Singer, a méhszáj is eltűnik

2017-04-03

Szerző: fater.hu

Tompa fáradtság és mély megnyugvás, amit másnapra rá érzek. Születés utáni másnaposság ez a javából. Kislányunk egészségesen jött a világra, és az Anyukája is épségben átvészelte a szülést. Megküzdöttek azért az eufóriáért, amit apukaként ajándékba kaptam ettől a két fantasztikus nőtől. Megrendítő.

Familypark
hirdetés

Ahány szülés, annyiféle. Gyertek be, itt jó lesz. Nagyüzemben születnek a babák, kicsit szűkösen leszünk ma, de csodálatos napunk van, márciusi 24 fok, és itt a tavasz is. Nem lesz baj, idáig minden olyan kereken ment, ahogy csak lehet – bíztatnak bennünket. Ügyes vagy. Apuka, ülhet ott is. Körbefotózom a részleteket. Azt fogják hinni rólam… Basszameg, higgyenek csak, amit akarnak, ez ma a MI napunk. Nem csúnya a hajam? Elmosolyodva felelem, hogy dehogy. Meg különben is… Rézkilincsek, tűk, vérnyomásmérő, sólámpa. Agyam rendszerezi a tárgyakat. A szülésznő avatottan kicsomagolja a használatos eszközöket. Melegség, sárga falak, mintha a napsütés meszelte volna a szülőszobát az ideérkező pároknak. Ketyegő óra. Ketyegő párocskák. A kurva életbe, hogy három kérdést teszek fel és senki sem tud rá válaszolni! – dörög a főorvos. Benéz, mint egy Titán. Derűs tekintettel ellenőrzi a lényeget.
Lényegében minden rendben van.

Már a sokadik hullám jön hajnal három óta. Kipirul az arca a fájások tengerén, és mint egy kis csónak megy neki a végeláthatatlannak. Fogom a kezét. Halljuk a szívhangot, kivetítik egy képernyőre. Így görbéje is van a babának. És persze a fájásnak is. Összehúzódás, tágulás. Összehúzódás, tágulás. Ő előttem: egy test teli két lélekkel. Egy test, amiben egy másik test is van. Ahogyan surrogok ebben a szerelésben, tök esetlennek érzem magam. Büszkén esetlennek. A sors kegyeltje vagyok, aki fájdalommentesen figyelheti meg az univerzum születését. Egy obszervatórium lettem. Nyugodj meg, hát olyan hideg a kezed, pedig minden rendben lesz. Nekiszorítja a fejét a zöld párnának. Hihetetlen erő és átváltozás. Megint itt a szülésznőnk. Kedves, mint egy állandóan csobogó vízesés. Megnedvesítem Párom száját. Közben rákötik az infúziót. Beszélgetünk. Fogadunk a születendő babánk súlyában. Most sziklaszilárd minden. Furcsamód nem féltem őt, mert olyan erő lakozik benne, mint egy vágtató ménesben. Nem lesz baj. Azt mondja, izgul. Hogy a csudába ne izgulna…

Átbeszéljük, mikor mit kell tennünk. Hangosan ismétlem én is. Vagy csupán magamban? Jegyzetel a lelkem. Vésővel. Kint már viccelődnek a lehordott nővérek. Még két kismama érkezett, újságolják. Kevés lesz az ágy, az orvos. De majd kisakkozzák valahogy. Most mi következünk, jelenti ki ellentmondást nem tűrő könnyedséggel a szülésznő. Mire jön az inger, a méhszáj is eltűnik – taglalja. Közben megjelenik méltóságteljesen az orvosunk. Epidurál. Próbálok nem odanézni, aztán rádöbbenek, hogy nem csupán nézek. Nem odanézek, hanem látok. Látom a férfi és nő közti hatalmas különbséget. Látok. Közben egy mosolyra is van ideje, és arra is, hogy óvjon. Ha nem akarsz, nem kell ám bent maradnod akkor, ha…  Ha mi történik? Marad bennem a kérdőjel. De már pörölyként csapnak le a hullámok. Próbálom hasznossá tenni magam. Ha kimennek a szülőszobából, felpattanok és gyerekesen sertepertélek, ellenőrzöm a magzat pulzusát a képernyőn. 4 ujj/óra tágulási sebesség. Lefilmezem az órát.

Megvan a burokrepesztés. Még fél óra és indul, még egy kis Oxitocin, sóoldat lecsurgott. Az idő, mint egy katamarán szánkázik a hullámokon. Az „Oxi” egy feldühödött bika, ami meghatározott időközönként nekiront az Anyukának. Átismételjük a legfontosabbakat, de ő már nincs teljesen magánál. Izzad. Elmagyarázzák, hol foghatom és mit csinálhatok. Kezem folyton beleakad az infúzióba. Elsőre nem sikerül kinyomni a babát. Meg tudom simogatni a kobakját a kicsinek, mondja a szülésznő. A baba vajon mit érez? Hamarosan kijön a pompás kis albérletéből, ami csak neki készült, és egyszeriben zajok, hidegség, színek és élesség veszi majd körül. Úgy kitágul a kis világmindensége, mint az ősrobbanás. Valamiféle tudathasadásként tudom megfogalmazni, ahogyan beleszületik a világba. Másodjára sem sikerül kinyomni. Gyerünk, nagyobb levegőt kell venned! Most pihenj, mert mindjárt össze kell szedni minden erődet. Elharapja a száját. Harmadjára végre felbukkan a kis kócos feje. Két napja a vizsgálatba még belealudt, legalábbis ez látszott a szívgörbén. Miről álmodhat egy magzat? Hogyan kezdődhet az észlelése idekint? „Fázom. Mi ez? És ez? Fényesség, forgás. Hol vagyok? Hol van a hol? Valahol lennem kell… Itt minden más, mint eddig. Mindig minden más. Ez egy kékség, karcosan hideg. Karc? Az mi? Nem szeretem a karcot, ha ez az. Valamim fáj.”

A negyedik fájásnál már mindegyikünk mond mindent, mintha a szavak teremtő erejével is tudnánk egyet lökni a kicsin és segíteni az Anyukának. Erő szabadul fel, és egy leírhatatlan belereszketés. Piskóták vagyunk mi férfiak ehhez képest. Súlytalan állapotban lebegek, bámulok, révedek, eszmélek. Tökéletesen »high« állapotba kerültem. Mi férfiak, akármit is csinálunk súlyzókkal, eszközökkel, gondolatainkkal, az csak túró a szüléshez képest. Végre értem, hogy eddig miről meséltek apukabarátaim. Szerintem sokunk félhet a saját törpeségétől. Elsírja magát. Csak kicsit. Ő most egyszerre üres és teli. A pici ott gömbölyödik előtte. Alatta. Már magam sem tudok tisztán orientálódni. Fordítják erre, fordítják arra. Apuka, elvágja? Odalebegek az űrhajómon, pedig nemrég kettesben még arról beszéltünk, hogy nem fogom elvágni, mert olyan undorító. Ő se vágná el… Most fel se merül bennem a nem. Ő nincs teljesen magánál. Persze, hogy elvágom, hiszen itt a lányom és már csak a zsinóron csüng a magzatsága. Nem nézek én sehova, csak látok.

A babát felkapják és kiviszik mosdatni. Fájdalmasan meredek utána. Ne vigyék már el, hiányzik! Meghatott csend. Belül reszketek. Apuka, menjen csak ki a baba után! Előcsúsztatom a telefonom járás közben és odaérve a kisasztalhoz lefotózom a csöppséget. Mint egy babszem, úgy fekszik ott. Engem választott az apukájának. És itt ezt mindenki tudja – mese nincs. Megmérik. Mosolyog a folyosó is, a kisdokik, a szomszédos szobákból is kinéznek a bemosdott angyalok. A szemüveg mögött nem látszik a könny. Ez a babszem egy perce van a világon és már hatalmasabb nálam. És hogy ez milyen csodás érzés, révedezek. Név, súly, magasság, reflexek… Adatokat rendelnek a csodához, aztán bebugyolálják és odaadják az Anyukájának. Összesóhajtanak. Hogy hasonlítanak egymásra! Beszippant minket a néma csend. Csupasz a lelke mindegyikünknek. Közben öltenek kettőt. A nőgyógyászunk gratulál, elköszön, és már ott sincs. Látod, minden jól ment. Mindenki épségben van. Rám néz. Úgy néz rám, hogy én megint férfi lehetek, de nem piskóta, és nem is az a férfi, aki egy órával előtte voltam, hanem a kislányunk apukája. Köszönöm. Apuka, kint leveheti a ruháját és átkísérjük a szobára őket.

Én már bent is levetettem mindent, úgy érzem.

Ha tetszett a cikk, kattanj www.fater.hu oldalára, ahol az apaság és gyermeknevelés alternatív kérdéseivel és más »faterságokkal« is találkozhatsz. Várunk szeretettel!


Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel: