Minden család életében eljön a pillanat, amikor elkerülhetetlenné válik, hogy Anya munkába álljon azon a fronton, ahol nem pusziban mérik a fizetséget. Nagy szerencse, ha van aki ebben biztos pont, és segítséget nyújt, még nagyobb szerencse, ha ez pont a férjed. De még akkor is vannak dolgok, amikre nem lehet felkészülni.
Minden család életében eljön a pillanat, amikor elkerülhetetlenné válik, hogy Anya munkába álljon azon a fronton, ahol nem pusziban mérik a fizetséget. Nagy szerencse, ha van aki ebben biztos pont, és segítséget nyújt, még nagyobb szerencse, ha ez pont a férjed. De még akkor is vannak dolgok, amikre nem lehet felkészülni.
Amikor másfél évig sikertelenül keresel munkát, olyankor átértékelődnek a dolgok. Már nem tekintesz úgy az intézményesítés lehetőségére, mintha valamiféle pokolfajzat lenne az, aki kitalálta. Sőt, egészen máshogy nézel a saját gyerekeidre is az ikszedik sikeresnek vélt, beleélt, majd meg nem kapott állás után. Mondhatni, biztos vagy benne egy idő után, hogy ha ebből a szarból is kikaparod magad, akkor mindent túl fogtok élni.
Valahogy így alakult ez velünk is. A sokadik nekifutásra valaki, aki szintén szimpatikusnak talált, szintén ígért, mint korábban annyian, végül visszahívott, és számomra teljesen hihetetlen módon azt mondta, velem szeretne együtt dolgozni. Az az igazság, hogy hittem is meg nem is. Mert annyira abszurd volt az egész. Hogy végre itt és most, végre már.
Egyetlen bökkenő volt csupán, és tényleg ez az egyetlen egy. Hogy tulajdonképpen azonnal számítottak rám. Mivel volt – úgymond – másfél évnyi holtidőm, tulajdonképpen felkészültek is lehettünk volna. Éppen csak a nyári leállás kellős közepén kellett septiben, hirtelen munkába állni, és számunkra a barátok jelentették a bébiszittert.
Megoldottuk. Nem volt egy fáklyás menet, de mindenki átlendült rajta testileg, lelkileg egyaránt. A gyerekek elhitték, hogy jé, tényleg elment anyánk dolgozni, én magam pedig konstatáltam, hogy valóban nem volt eddig sem kevés dolgom.
Ma viszont nagyot fordult a világ.
Bölcsődébe ment a kisfiam. Életében először.
És én nem voltam vele.
És bármennyire törekedtem rá, mégis fáj ez nekem.
51 hónapja ez az első eset, hogy én egy elsőt kihagyok. Ennek az elsőnek én nem vagyok szerves része. Ráadásul pont a kicsinél. És a kicsivel szemben az ember valahogy mindig kicsit több bűntudatot érez, mint a naggyal kapcsolatban, mert rá már nem jut annyi száz százalékos figyelem, nincsenek olyan igazán megélt pillanatok, és lopott órák… Percek vannak, mert nincs annyi fejem, kezem, agyam, szám, hogy jelen legyek, mindig és igazán.
Reggel még én költöztettem be. Szépen elhelyeztem a kisszekrényében a ruháit. Bevittem a cipőjét. Aztán elrobogtam a naggyal az oviba, ő is beköltözött, és én tovalibbentem dolgozni. Sosem volt még ilyen.
Még a torkom is összeszorult, hogy én most nem vagyok ott. Mindenki a dolgát végzi, és én is, de most valahol mással, máshol.
A férjem (aki mintapéldány) remekül abszolválta az első napot, még egy kedves kis összefoglalót is küldött a dolgokról, mi is történt abban az egy órában, amíg ő meg a kicsi megkezdték a beszokást.
Ebédeltem. Visszatérve a melóba, annyi munka fogadott, hogy nem is láttam ki belőle, de tudtam, hogy ennem kell, mielőtt végelgyengülésben esek az asztal alá.
Olvastam a mesét. A kisfiam meséjét a férjem tollából, és éreztem, ahogyan egyre nagyobb a szorítás a torkomban. Valahol bent örültem, hogy egyedül vagyok az ebédlőben, mert elkerülhetetlenül gyűltek a könnyek a szemem sarkában. Elment az étvágyam, nem volt kedvem befejezni az ebédet.
A munka alá temetett anya hirtelen felbuzgott és elmorzsolt pár könnycseppet míg elmosogatott maga után. Közben az járt a fejében, hogy az élet mindenhol ugyanolyan. Ha dolgozol, ha otthon dolgozol, mosatlan ígyis úgyis van. Még ebben a metaforikus értelemben is.
Nagy levegőt vettem, ittam egy korty vizet, és éltem tovább abban a tudatban, hogy kb. 5 óra múlva újra magamhoz ölelhetem őket.
Itthon boldogan fogadtak, nagy puszival és ki nem fogyott belőlük a szó.
Sok-sok elsőt tartogatott ez a nap.
De a legjobbat a férjemnek hoztam össze. Ugyanis a bölcsődei beszoktató füzeteken általában a női nemre specializálódott megszólítás olvasható, de a miénk mostantól így kezdődik:
„Kedves Apuka!”
Demeter Zsu