Elszorult a torkom. Műtét. De hát még csak három éves. Olyan kicsi. Nem is beteges, fél éve volt egyszer tüszős mandulagyulladása, egyébként csak néha megfázik. Az igaz, hogy azóta több fül-orr-gégész szakorvosnál is jártunk, mert alig tudott levegőt venni az orrán, de hasznos megoldást egyik sem talált rá. Most belegondolva azért, mert a problémát sem sikerült alaposan látniuk.
Végül – ajánlás alapján – megtaláltuk a megfelelő orvot. Alapos, mindenre kiterjedő vizsgálat után (az előzőknél fele ennyi sem volt) jött a diagnózis: az orrmandula hatalmas és elzárja az orrlégzés útját, plusz az ehhez kapcsolódó járulékos problémák.
A doktornő a hagyományos orvoslás előtt homeopátiás kezelést javasolt, megadva az esélyt a kilátásba helyezett műtét elkerülésére. Elkötelezett homeopátiás férjem lévén természetesen belevágtunk, de a fiamnak sajnos ez a két és fél hónapos kúra nem hozta meg a vágyott sikert – bár javított a helyzetez -, így végül maradt a kórház.
Viszont szeretett doktornőnk már nem műt. Na, akkor mi legyen? Hol és leginkább ki végezze el? Végül egy kérdésem volt csak; a doktornő kinek a kezei közé adná a gyerekét műteni? Válasz; egyetlen ilyen orvost tud jó szívvel mondani, bár csak rövid ideig dolgoztak együtt. De mivel ő nem specializált gyerekkórházban dolgozik, mielőbb egyeztessünk vele.
A fejemben már rengeteg kérdés tobzódott. Többek között, hogy már augusztus van, a műtét után két hétig nem mehet majd a gyerek közösségbe, viszont szeptember másodikán már kezdi az ovit. Vajon kapunk-e ilyen rövid idő alatt megfelelő időpontot, hogy az ovis beszokás ne legyen megbolygatva, de ne is csússzon a dolog télre, amikor rizikós, hogy bármikor megfázhat, és így csak egyre halasztódna, egyre nagyobb bajokat okozva.
Másnap reggel hívtam is a dokit, aki nagyon készséges volt, vizsgálatra és konzultációra azonnal kaptunk időpontot, és a műtét napját is kijelöltük, az igényeinknek megfelelően. Nem magánorvos és közkórház lévén meg is lepődtem.
Az orrmandula mielőbbi kivételét ő is megerősítette, irány az audiológia, vérvétel, majd az aneszteziológusi vizsgálat. Fiam éppen súrolta az altatáshoz szükséges kor, súly és mérethatár alját, ami ebben a kórházban van. Mázli! Mert ekkor már nagyon akartam ezt az orvost, annyira szimpatikus és körültekintő volt.
Eljött a napja. A gyerek ekkor már maga mesélte teljes részletességgel, hogy ki viszi majd a műtőbe, hogyan fog ott elaludni, és miként veszi ki a doki bácsi a manduláját. Tette mindezt a legnagyobb természetességgel, ami a napokig tartó, kellő mennyiségű felkészítés eredménye volt. Hiszen mindent én is megkérdeztem az altatóorvosoktól és a doktorunktól, így aprólékosan el tudtuk játszani az eseményeket, és mindent megbeszéltünk többször is. Hiszem, hogy fontos a megfelelő felkészítés, én is kevésbé tartok az ismert dolgoktól.
Reggel kilenc, Zolit a műtő ajtajában átadtuk, elbúcsúztunk, ő pedig eltűnt megkeresni a „nagy büdös lufit”, amit fújni kell, hogy elaludjon. Jómagam ezután a férjembe kapaszkodva nekiláttam a visszatarthatatlan sírásnak. Érzelmileg akkor nem sokban különböztem az életmentő műtétre váróktól.
Huszonöt perc volt altatással és a fülei felszúrásával együtt. Az ajtóban lestem az orvost. Amikor feltűnt, csak az arcát lestem, mindent le akartam róla olvasni, mire odaér hozzám. Mosolygott, majd átkarolt. Elsírtam magam, és ezzel együtt megnyugodtam. Kihámozta magát úgy maradt szorításomból és közölte, hogy a fiam nagyon ügyes és közreműködő volt, a műtét során pedig minden kedvezően alakult, és remekül sikerült.
Ekkor ki is hozták és kezdődött az altatásból ébredés kb. húsz perces kemény időszaka, ez a rész megviselte a gyereket is. Viszont délben már jóízűen megebédelt, majd aludt, délután pedig sokat játszott, legszívesebben a kórházi ággyal, ami távirányítóval száz féle pozícióba és magasságba volt állítható. Már megérte! Este azért már az érdekelte a leginkább, hogy mikor mehet haza, de végül jó móka volt neki, hogy apa bent aludt vele, a csajok (anya és hugi) meg sehol!
Minden remekül alakult, hálásak vagyunk az orvosnak!
De a legnagyobb tanulság, hogy a kisgyerekek elképesztően szuperek! Kis túlzással nekik meg sem kottyan, amitől mi már gondolatban elgyengülünk.
Nagyon büszke vagyok a fiamra, lenne mit tanulnom tőle ez ügyben is! De most először azt kell megtanulnom, hogy hogyan tudom megkülönböztetni, vajon tényleg elaludt-e délután, vagy csak tetteti, mert már nem horkol…