Összeszoktunk – az összeszokásról nevelőapa szemmel

2017-07-10

Szerző: fater.hu

Az összeköltözést manapság rugalmasan kezeljük – már ami a kezdeti hozzáállást illeti. Nem követelmény se házasság, se közös kassza. Korosztálytól és hozott gyermekektől függetlenül alakulnak új családok. Lerágott csont, mégis számos leendő és kezdő patchwork családot érint a kérdés:

Babaágynemű mobil
hirdetés

Hogyan szokjunk össze?

Néhány közösen eltöltött hét után megszaporodnak az addig láthatatlan, intimitással együtt járó témák: eltérő bioritmus, társaság és magány iránti igények, rögzült rítusaink, rend és káosz közti átmenetek, stb. Mindehhez adódik, hogy az addig egyedül vagy az exszel nevelt gyermek(ek) nevelése egyszerre közös feladattá válik. Az ismeretlen közelebbről való megismerése sokakat ráébreszt arra, hogy az „otthon melege” projekt nem egy idilli leporelló, hanem inkább gyurmaszerű egyvelege egy maroknyi ember egójának. Az egók pedig hajalmosak konfrontálódni.

Mi a helyzet Fateréknál?

Nálunk nem volt zökkenőmentes az összeszokás, noha komoly elhatározás, fejben tisztázott szerepkörök és együtt élni akarás előzte meg. Szimbolikusan bejártuk leendő lakásunkat és tervezgettünk. Gyerkőcnek többször is elmagyaráztuk, hogy nemsokára változni fog a családi felállás. Amíg külön laktunk, minden roppant ideálisnak tűnt. Készültünk a leendő konfliktusokra is, de nem eléggé. Vagy talán eléggé, csak az elmélet nagyon távol áll a civakodás hevétől. Teljesen más elméleti síkon vitázni a jövőben, és más párod gyermeke szeme láttára becsapni az ajtót, sértetten elfüstölni, vagy csak félrevonulni. Aztán ott lakott bennünk jókora félsz, hogy az akkor három esztendős Gyerkőc miként fog engem, mint apapótlékot elfogadni. Ez a sarkalatos pont beleivódott az együttlét minden mozzanatába. Mi több, a dackorszak és sajátos kezelhetősége is felszínre hozta a nézeteltéréseket. A kirobbanó vitákba prímán bele lehet vonni a személyes sérelmeket, az irreális jövőképtől való félelmeinket. Mindehhez a legjobb alibi, ha a nem közös gyermeket eltérő módon próbáljuk nevelni. Vagy legalábbis a hektikus hétköznapokban eltérő módon kezelünk egy-egy problémát. Ő is olyan lesz majd, mint apja! Ha este nem köszön el, mi lesz majd tíz év múlva? És hasonlók…

Bármilyen konstellációban is megy végbe az összeköltözés, fel kell készülni a konfliktusokra. Hogy kicsit árnyaljuk ezt a képet, összeszedtem néhány fontos pontot.

Elhatározás

Az elhatározás az a fundamentum, amire építeni kell. Az őszinte szeretetnél nincs erősebb kötőelem. Ez nem csak egy mély kívánalom, vagy lelki szemeink előtt lebegő meleg levesestál, hanem egy kölcsönös és kemény, hangosan kimondott elhatározás. Tulajdonképpen egy komoly igen mindenre, ami attól kezdve a családdal történhet. Nálunk ez egy hajnali órában, az előszoba kövön ücsörögve történt meg.

Célok

Mit akarunk valójában azzal, hogy összeköltözünk? Banális, de konkrétan tudnunk kell, mivégre alapítunk családot. Szerintem nem elég a biológiai eredetű ragaszkodás, ami automatizmusokra épül és pusztán jóleső érzéssel tölt el. Tisztázni kell a közösen elérhető céljainkat: szeretném a gyermekeket együtt felnevelni, mert látom bennük a jövőnket. Jó együtt ténykedni, ezért még több időt szeretnék együtt eltölteni. Klassz, ha megeszitek a főzelékeimet, és az is, amikor együtt mesélünk. A gyermekeddel együtt ismertelek meg és az a meglátásom, hogy vele értékesebb és színesebb ember vagy, mint én magányosan. Szeretnék én is részese lenni ennek a színességnek. Kemény dió leszek, mert eddig egyedül kényelmesebb volt, mint együtt lesz, feltehetőleg csomó mindent meg kell majd szoknom, ami nektek természetes. Ha ezek után megbukunk, legalább mindezt értékes tapasztalatokkal tesszük.

Kommunikáció…

…Te, elcsépelt szava a XXI. századnak! Kommunikáció uralja a közgondolkodást, és mi könnyedén vagdossuk egymás fejének a hiányát, ha veszekszünk. A sok eszköz és szó ellenére az alapok átbeszélése, megfogalmazása, az „énközlés” hiánya egyáltalán nem ritka egy család életében. Idő kell arra, hogy közölni merjük alapvető érzelmeinket. De közölni kell, mert ha belül marad, társunk vak, mi pedig frusztráltak leszünk. Mondjuk, fogalmazzuk újra, kérjünk bocsánatot vagy háborodjunk fel, csak ne maradjon belül kétely és seb. A gyerekek ezt még ösztönösen jól csinálják, ami a szívükön, az a szájukon, de mi felnőttek hajlamosak vagyunk benyelni a keserű pirulát.

Közös szabályok

Kocka dolog, de a társas pszichológia is szívesen ugrál rajta – nem véletlenül: ugyanis a kölcsönösen megfogalmazott és elfogadott szabályok nélkül nincs közös létezés. Meg kell szabni a kereteket, amik egyben tartják a hétköznapokat. „A késeket ne hegyével felfelé tedd be a szárítóba, vasárnap reggel aludjunk kicsit tovább, ha élve akarsz látni hétfőn…” Be kell látnunk, hogy mindnyájunknak vannak heppjei és mindegyiknek konkrét oka van. Fektessük le, kezdjünk el belegondolni, elfogadni, ismételni…

Alvás és türelem

Azt hinnénk, a pihenés nem ebbe a témakörbe tartozik, pedig DE. Ha kipihentek vagyunk, egyben szociálisabbak is. Nem elegendő a reggeli kávé, hogy megbirkózzunk a patchwork-mintázattal. Türelem, türelem és még sok türelem kell hozzá. Ha kialudtuk magunkat, könnyebben vesszük az akadályokat és nem kezdünk el minden zebránál anyázni. Így van ez a családi kereszteződésekben is.

Magánszféra

Nincs olyan szamaritánus, nagycsaládos szülő, akinek ne volna szüksége cseppnyi magánszférára. Ugyanez vonatkozik a gyermekekre is, nekik is vannak titkaik, rossz napjuk és láthatatlan kis kuckójuk. Valahol törekednünk kell arra, hogy a közös tér és időtöltés ellenére jusson mindenkinek bambulásnyi egyedüllét, amikor mások nélkül is önmaga lehet. A nevelőszülőknek különösen figyelniük kell arra, hogy nevelt csemetéik eleinte nagyobb távolságot igényelnek, máskor ellentmondásos hirtelenséggel közelednek. (Ezt olyan szépen fogalmaztam meg, hogy sírva fakad az univerzum minden angyala.)

Konstruktív együttlét

Kellenek a közös aktivitások, már csak azért is, mert összekovácsol, közös élményeket nyújt, teret ad a „közös” kifejlesztésének. A patchwork családoknál ez eleinte lehet nyögvenyelős, mert még nem ismerjük pontosan egymás igényeit – értsük ezalatt leginkább a nevelőszülő és a nevelt gyermekek szimbiózisát. Időt kell hagyni, hogy kialakulhassanak közös érdeklődések. A sok ezredik megválaszolt kérdés után minden gyerek és nevelőszülő talál a másikban kellő kis csomópontot, ami mentén már zsigerből eligazodik a másikon és kevésbé lesz mesterkélt egy-egy szitu. Szerencsések, akik sosem unatkoznak egy-egy családi összejövetel alkalmával és mindig betöltik a rendelkezésükre álló teret. Én sajnos nem ilyen vagyok, ezért néha aktívan kell dolgoznom az oldódáson.

Változás

Ne a változás hiú ábrándjával kezdjünk bele az összeköltözésbe. Első ránézésre senki nem fog egy tapodtat sem változni. Legalábbis nem irányított, tudatos és erőltetett tempóban. Ahogyan telik-múlik az idő, egymáshoz csiszolódunk, de semmiképp sem látványosan. A konfliktusok és a kölcsönösen értékelhető megoldások mentén mindenki változik majd kicsit. Remélhetőleg nem a beletörődés adja majd a mintát, hanem az új, a „közös”. Próbáljunk meg elvárások nélkül és szabadon vállalkozni arra, hogy a közös célokat el tudjuk érni… (…és az univerzum elmorzsol egy újabb könnycseppet.)



Ha tetszett a cikk, kattanj www.fater.hu oldalára, ahol az apaság és gyermeknevelés alternatív kérdéseivel és más »faterságokkal« is találkozhatsz. Várunk szeretettel!


Címkék: fater , összeszokás , nevelőapa

Kapcsolódó cikkek

Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel: