Kora reggel van, a napfény épp csak kukucskál a spaletták között. Indul a szokásos párbeszéd a fejemben: -Menj futni, fél óra is több, mint a semmi. Az mondjuk, ha nem is több, de megvan 200 kalória, és még meleg sincs annyira. – Ááá, majd este menj inkább, akkor nincs akkora forgalom sem az utcában, s minden sokkal csendesebb, mint reggel.
Rövid tanakodás után ejtem a reggeli futás gondolatát, és megegyezek magammal egy otthoni HIIT tréningben. Három gyerek mellett ugyanis elképzelhetetlen számomra, hogy eljárjak edzeni valahová.
Óvatosan kilopakodom a férjem mellől, a hálószobából, igyekszem a recsegős parketta felett pár milliméterrel járni, és mikor már azt érzem, célba értem, s teljes harci díszben állok, súlyzókkal, kettlebellekkel felszerelkezve minden oldalamon, apró lábak surranását hallom.
Magamban azt gondolom egy pillanatra, hogy akkor most már nem is edzek ma reggel, de hogy is mondjam, három gyerek mellett muszáj volt az évek során némi kreativitásra szert tenni. Így tehát elindítom a videót, ami az edzésem alapjául szolgál, picurkám pedig miután leküzdötte magáról a pelenkát, némi érdeklődéssel veszi tudomásul, hogy bizony most nem “Masz”-t (Thomas és barátait) fogunk nézni a tévében. Előveszem a step padot, mert a rövid edzéseket tegyük még intenzívébbé csatakiáltásra gondolva, az napjainkra lényeges elemmé nőtte ki magát. Mikor már épp lépegetnék fel rá, az én drága kisfiam elégedetten csücsül rajta, s hol a képernyőre, hol rám pillantva azt mondogatja: “Anya, néni barát”, de a barát szót szigorúan “j”-vel ejti.
Alakul a “buli”- gondolom magamban. Akkor ma reggel tornázom a virtuális barátommal, step pad nélkül. Kicsit arrébb hurcolkodom, mert nem lenne üdvös, ha a súlyzó lendítése közben a kis maszat épp a súly alá gyalogolna, s feladom, hogy nekem mindenáron lépcsőznöm kell. Oké, 3 intervallumot kipipálhatok, szusszanok kicsit, mikor a pici úgy gondolja, hogy ő elég erős férfiember már ahhoz, hogy a 8 kilós kettlebellt felemelje. És talán még sikerülne is neki, ha nem lépnék közbe. Próbálom megértetni vele, hogy az még nem neki való, kevés sikerrel, de lassan elfogadja, hogy itt most csak anyukája fog súlyt emelgetni, majd lemondóan kisomfordál a szobából, hogy felkeltse valamelyik nővérét. Ez sikerül is, újabb álmos szempár jelenik meg az ajtóban, és a szempár tulajdonosa egyáltalán nem vágyik arra, hogy kora reggel Thomast vagy Percyt tologassa a parkettán, csak mert az öccse erre vágyik.
Az edzésből már csak 10 perc van hátra, az idő mégis végtelennek tűnik. Újra belopakodik a gyomrom tájékára a lelkiismeret-furdalás érzése, s magamban most már nem az edzés nehézsége miatt, hanem amiatt is sürgetném a befejezést, hogy a gyerekeknek reggelit adhassak. Épp az egyik legprímább fenékformáló gyakorlat következne, amihez a 8 kilós kettlebell kellene, amikor is kipattan a fejemből az isteni szikra, és megkérem a kis háromévest, ugyan üljön az ölembe, és négykézláb támaszkodva belefogok a gyakorlatba. Eleinte furán végigmér, aztán belegyezik, hogy akkor játsszzunk, neki így is jó. Hát, nem mondom, az ő 16 kilója a 8 kilós kettlebellhez mérve mégiscsak keményebbnek bizonyul, s a feladatok végeztével bár elnyúlva feküdnék el a földön, nem tehetem. Vár a reggeli készítés.
Máskor, és ez erősen hangulatfüggő, egy esti kocogásra beszélem rá magam. De megszökni csak úgy, két kislányom engedélye nélkül nem lehet. Amikor csak megneszelik, hogy kötöm a futócipőm fűzőjét, már odasomfordálnak mellém, hogy –Anya! Ha gyorsan felöltözöm, mehetek én is veled rollerral? Hát persze, mondom, mire a másik, “és én biciklivel?” -Igen-igen, bólogatok, s kicsit még örülök is magamban, hogy társaságom is lesz. S valóban hálás vagyok azért, hogy elkísérnek, nem kell lasszóval fognom a futópartnereket, úszópartnereket, körbe telefonálni a sportos ismerősöket, és rábeszélni őket egy kis testmozgásra, nem úgy, mint akár 12 évvel ezelőtt. Tehát, elindulunk, én kocogok, egyik oldalamon rollerral, a másikon biciklivel, és közben nem a madarak csicseregnek, hanem az én kislányaim. Nem könnyű, az ilyen edzések során nem csak a testem, az agyam is ugyanúgy lefárad, hiszen Zugló utcáin haladunk, ahol autók, kutyák, biciklisek haladnak el mellettünk. Mégis, sokkal gyorsabban repül az idő, észre sem veszem, és végeztünk is. Ők is elégedettek, én is az vagyok, s még az időnket is együtt töltöttük. Remélem, hogy pár év múlva, a kisfiam is csatlakozik hozzánk. Olyan szépek volnánk a Róna utcán libasorban sportolva. Most is néha látványosságnak számítunk.
Pénzes Adrienn