Nem, ez nem valami családtámogatási propagandacikk lesz, ne ijedjetek meg, és nem is általános érvényű, csak az én eddigi, szubjektív tapasztalatom az anyaságról, mi szerint könnyebb most, 3 gyerekkel, mint annak idején 2-vel.
Ehhez hozzátartozik, hogy viszonylag nagy korkülönbséggel lettünk nagycsaládosok: 9 és 7 éves fiaink mellett van most egy 9 hónapos. Az, hogy a nagyok már iskolásak, önállóak, ráadásul egymás legjobb játszótársai (kivéve, amikor nem), már eleve könnyebbség ahhoz képest, hogy anno a 2 évest is ugyanúgy pelenkázni, öltöztetni, etetni, altatni, óvni kellett, mint a mellé érkező újszülöttet.
Amikor az egyke gyerek testvért kap, a leggyakoribb reakció, hogy ő is legalább annyi figyelmet szeretne a szüleitől, mint a kicsi. Amikor 2 gyerek mellé érkezik egy harmadik, az a köztük lévő szövetséget fűzi szorosabbra.
Amiért még könnyebbnek érzem a mostani időszakot, az a hozzáállásom változása az évek során.
Rutinos lettem abban, hogy ne legyek rutinos
„Te már úgyis rutinos vagy!” – mondják nekem sokszor a kevesebb, mint 3 gyermekes anyukák, ám akinek már 2 gyereke van, sejti, hogy az „Ami az elsőnél működött, a másodiknál nem biztos, hogy fog”- elv a gyerekek számának növekedésével továbbra is érvényben marad.
Avagy minél többet tudok meg a világról, rájövök, hogy annál több, amit még nem tudok – és ez a gyerekekre is igaz.
Minden gyerek más-más személyiség, és nem mindegyiknél alkalmazhatóak ugyanazok a nevelési elvek. Nyitottnak és rugalmasak kell maradnom, hogy ha szükséges, változtassak a bevett szokásokon.
Nem gondolom, hogy már mindenben gyakorlottabb vagyok, érnek még meglepetések, és az is új tényező, hogy a 3. gyereket egy már működő családi rendszerbe kell beillesztenünk – és nekünk is hozzá igazodnunk.
Idővel az ismeretem nem feltétlenül lett több, mivel az irányelvek is folyamatosan változnak, de ahogy az iskolában pont nem tanultuk meg: a lényeg, hogy tudjuk, minek hol kell utánanézni. Első gyereknél még bizonytalanul írtam be a kérdéseimet a Google-be, és nem tudtam, kinek mit higgyek el, most viszont már megvannak a biztos információforrások, a megbízható gyerekorvos, védőnő, anyatársak, barátnők, akiknek adok a szavára.
Nem aggódok kevesebbet, csak rövidebb ideig
3 (fiú)gyerekkel már nemcsak arról van tapasztalatom, hogy mennyi előzetes félelmem nem valósul meg, hanem arról is, hogy mennyi következik be.
Szóval az aggódás nem lett kevesebb, viszont a reakcióidőm rövidebb, már nem pánikolok annyit tehetetlenségben, nem vacillálok, hogy felhívjam-e a gyerekorvost, beadjam-e a lázcsillapítót, kivizsgáltassam-e, ha valami aggaszt. Egy nagycsaládban nincs idő sokat morfondírozni, mert mire dűlőre jutnék, már jön a következő kihívás.
Ez persze nem azt jelenti, hogy állandó aggódás az élet, inkább azt, hogy megtanultam együtt élni az aggódással.
Nem vállalom túl magam
Persze mondhatnátok, hogy már nem… hiszen sokak számára 3 gyerek önmagában is túlvállalás. Ezen felül viszont jól átgondolom, hogy mi férjen bele a szabadidőmbe, vagy hogy milyen programot kockáztassunk meg a gyerekekkel együtt – vagy épp nélkülük. Lehet azért előre tervezni, de biztosra menni nem érdemes.
Ha például eltervezem, hogy aznap kitakarítok, de a baba egész nap nyűgös, annyi baj legyen, a házimunka megvár. Vagy ha hétvégére programot szervezünk, de valamelyik gyerek lebetegszik, újratervezünk.
Fizikailag se vállalom túl magam, tudatosan figyelek a testem regenerálódására, amit nem tettem meg az első 2 gyerek születése után. Most odafigyeléssel tornázok, időt szakítok rá, és ez nem önző érdek, hiszen az én testem táplálja és cipeli a babát, miatta is karban kell tartanom.
Akkor sincs lelkiismeret-furdalásom, ha lefekszem délután aludni – a családdal közlöm, hogy mindenki jobban jár, ha hagynak egy kicsit pihenni, és tudják, hogy ez így is van.
Nem akarok minden elvárásnak megfelelni
Ez a legfontosabb, és talán a legnagyobb kihívás számomra.
Az első gyermek érkezésénél az egyik nagy csapda, hogy újdonsült anyukaként túl sok elvárásnak akartam megfelelni, legyen az a rokonok, barátok, ismerősök, vagy online anyukaközösségek által vetített kép, de lehet, hogy csak a túl magasra tett belső mércém, ami alapján tökéletes szülő szerettem volna lenni.
Mire a 3. gyerek megszületett, már rég lejjebb adtam azokból az igényeimből, hogy mintacsaládként éljünk.
Nem is baj, ha nincs mindennap friss főtt étel, csak ünnepnapokon ragyog a lakás, (vagy még akkor se), nem tudunk minden vágyott programon ott lenni, és a gyerekeinket se hajszoljuk túl. Van, hogy egyáltalán nem marad idő a közös játékra, vagy épp egy veszekedés árnyékolja be az idilli hangulatot – de ez mind a normális élet velejárója.
Pont elég az is, ha a nehezebb napokat ép ésszel és ép bőrrel átvészeljük, hogy aztán a könnyebb időszakokban tudjuk élvezni a nagycsaládos lét örömeit, hiszen abból is van bőven.