A homoszexualitásról képtelen vagyok indulatok nélkül beszélni. Vagyis dehogynem, tudok higgadtan is, ha nem korlátolt emberekkel kerül szóba, akkor nincs semmi probléma. Ha viszont valaki azt találja nekem mondani, hogy „nincs semmi bajom velük, csak otthon csinálják”, vagy „nekem is van meleg ismerősöm, de ő normális”, na arra ugrok.
Anyaként az egyik legnagyobb és legnehezebb feladatom, hogy a fiamat úgy neveljem fel, hogy nyitottan és elfogadóan álljon az embertársaihoz. Hogy teljesen mindegy legyen, milyen színű a bőre, hogy honnan jön, hogy milyen nyelven beszél, milyen istenhez imádkozik (ha imádkozik), és hogy kivel alszik el esténként. A példamutatás ebben is kulcsfontosságú: hiszem, hogy a szó nem elég, ha csak mondom, hogy nem zavar, ha valaki meleg, de közben szemet forgatok két csókolózó férfi láttán, az nem hiteles.
Szerencsére nem kell megerőltetnem magam: abszolút nem vagyok homofób. Nekem teljesen természetes dolog a szerelem. Két nő vagy két férfi között is.
Hogy miért? Nem tudom, így neveltek-e. Azt hiszem, csak valahogy így alakult.
Soha nem zavart a homoszexualitás, de mikor néhány éve a közvetlen környezetemben mondta ki hangosan egy számomra nagyon-nagyon fontos ember, hogy ő bizony a saját neméhez vonzódik, akkor valahogy minden a helyére került. Hiszen nem változott semmi. Csak kimondta.
Nemrég egy szülős fórumon az egyik anyuka tanácsot kért: három éves kisfia vendégségben előszeretettel játszik babákkal. Őt nem zavarja, sőt, szeretne otthonra is venni a kicsinek, de apuka nem engedi. Merthogy meleg lesz a gyerek…
A fejemet fogtam ettől a bődületes baromságtól, és hála istennek a kommentelők többsége is.
Nem akarok belemenni, hogy a homoszexualitás nem felvett viselkedési forma, hanem velünk született, genetekialag kódolt. Nem akarok senkit meggyőzni arról, hogy attól, hogy valaki a saját neméből választ párt, az még ugyanolyan ember, mint én vagy a férjem.
Csupán anyaként szeretném elmondani amit gondolok: nekem mindegy, hogy a fiam majd évek múlva Jancsit hoz haza, vagy Juliskát. Nem érdekel, hogy kivel bújik ágyba, nem érdekel, hogy kit csókol. Vagyis dehogynem. Átfogalmazom: nem érdekel, milyen nemű ember a párja.
Csupán azt szeretném, ha boldog ember lenne. Azt akarom, hogy olyan felnőtt váljon belőle, akire büszke lehetek. A legnagyobb vágyam pedig az, hogy büszke legyen saját magára. Hogy biztosan tudja, ki is ő, mit akar és hol a helye a világban.
Sokat gondolkodtam azon, hogy kell-e erre külön tanítanom. Mint mindenben, itt is informálódni kezdtem, és arra jutottam, hogy az a legjobb, hogy egyszerűen csak természetesen kezeljük a témát. Egyébként az is, csak szokás belőle tabut csinálni és suttogva beszélni meg ujjal mutogatni…
Nem hiszem, hogy el fogom neki magyarázni, hogy mi az a homoszexualitás. A családban van rá példa, és bár már lassan 25 éve élnek együtt, mégsem lett soha kimondva, hogy a két nagybácsi bizony nem csak lakótárs, hanem egy pár. De nem is volt rá szükség soha.
Én bizony vettem a kisfiamnak játék babakocsit, van cumizó babája, volt már rózsaszín pólója, sőt, a kedvenc plüssfiguráját, Batmant néhány napja “megszopiztatta” elalvás előtt. Hihetetlenül aranyos és gondoskodó gesztus volt, örülök, hogy neki ezek teljesen normális dolgok.
Nem bűn a saját nemünkhöz vonzódni, nem természetellenes, nem elrejteni való.
Az viszont igenis bűn, ha a gyermekeinket arra neveljük, hogy megbélyegezzék a homoszexuálisokat, hogy elhiggyék, amit Kövér László, az Országgyűlés elnöke jelentett ki nyilvánosan néhány héttel ezelőtt: szerinte a melegek nem egyenragú állampolgárok.
Felháborító és vérlázító, hogy semmi következménye nem lett a homofób megnyilvánulásának. Ez a bűn. Nem az, ha valaki ugyanabból a nemből választ párt magának.