Szerelem tíz éven és gyerekeken túl

Létezik szerelem hosszú együtt töltött évek után is? Létezik szerelem kisgyerekek nevelése mellett? Ráadásul a házastársunk felé?

Ebben a cikkben igyekszem összeszedni, hogy mit tudunk a pszichológia szempontjából a boldog párkapcsolatokról, mit tapasztaltam én szakemberként és, hogy nálunk hogy is van ez. Előre szólok: nincs recept! Minden, amit írok vagy tudományos tapasztalat (amiről tudjuk, hogy a többségre igaz, de mindig vannak kivételek) vagy személyes valóság.

Kezdjük az elején: a legtöbb dolog eldől a párválasztásnál.

Ki ne hallotta volna a mondást, hogy ellentétek vonzzák egymást? Nagyon romantikus, de sok köze nincs a valósághoz. Jobban mondva, vonzhatják egymás, lehet belőle egy jó kis lángolás, de a hosszútávú boldog párkapcsolat egyik alapja a hasonlóság. No persze kérdés, hogy milyen téren beszélünk hasonlóságról és ellentétről. A férjem azzal szokott viccelődni, hogy mi egymás komplementerei vagyunk. Akinek már rég volt az iskolai matek: a komplementerek egymást kiegészítő halmazok, ami ránk sok téren igaz (pl. ő a jobb bürokrácia és pénzügy terén, én a családtagok, és a hétköznapok szervezésében). Igen ám, de ha csak ez lenne igaz a párkapcsolatunkra, már nem lennénk együtt. Mert a komplementereknek nincs közös metszetük. És ha valamit felismert a pszichológia ezen a téren, az az, hogy a jó párkapcsolat alapja az attitűdök hasonlósága, azaz a dolgokhoz, avagy ebben az esetben bizonyos, fontos dolgokhoz való viszonyulás hasonlósága. Gondoljunk itt pl. az értékrendre. Tehát, ha nem is találta meg szeretett tudományom a Szent Grált párkapcsolat terén, azt már tudjuk, hogy a boldog együttélés alapja, hogy az alap értékek hasonlóak legyenek. Ehhez még társul, hogy jó, ha az érdeklődési kör, az ízlés is hasonló – nem kell egyeznie, de hosszútávon mindenképp praktikus, ha nem utáljuk egymás zenéit, vagy tudunk együtt kikapcsolódni.

Ha már hasonlóság: érdekes, hogy kutatások szerint a legvonzóbbnak azokat látjuk, akik hozzánk hasonlítanak csak ellentétes neműek. Biztos mindenki ismer olyan párokat, akik nagyon hasonlóan néznek ki legalább arcra – persze ezt az együtt töltött idő is munkálja. Mi hamar tisztáztuk a párommal, hogy ugye biztosan nem vagyunk rokonok – mert kinézetre volt alapja.

A másik dolog, ami adott: milyen csomagokat hozunk. Egy jó párkapcsolat biztos alapja lehet az önismeret, saját múltunkkal való szembenézés és elengedhetetlen a származási családtól való egészséges mértékű leválás. Ha valaki nem válik le a szüleiről felnőttként, mindig visszatér a gyerek szerepbe a jelenlétükben, az nem tud úgy ott lenni párjának, ahogy szükséges. Számtalan családi konfliktust láttam a munkámban, ahol az egyik fél a szülei pártját fogta a párjával szemben, de ez bizalmatlanságot szül.

Második fejezet: kommunikáció

Nagyon elcsépelt mondás, hogy minden a kommunikáción múlik, de valljuk be ez nagyrészt igaz. Két dolgot említenék meg a keretek rövidsége miatt: odafigyelni, hogy ha a másikkal beszélek, pl. konfliktusunk van, akkor csak a saját érzéseimet, megéléseimet mondjam, nem azt, hogy ő mit tett vagy nem tett: már megint nem vitted ki a szemetet helyett, mondhatjuk, hogy engem bánt, hogy a szemét itt maradt bent, pedig megbeszéltük, hogy ez a te feladatod. A kommunikáció másik fontos része, hogy a problémákat igenis ki kell beszélni. Rengetegszer hallom, hogy az a gondja egy nőnek, hogy a férje nem beszélget vele (persze fordítva is lehet). Akkor meg kell találni azt a módot, hogy megnyíljon. De a problémák megoldása, a folyamatos kommunikáció, érintkezés nélkül a pár tagjai „elmennek” egymás mellett. Ezt súlyosbítja a telefonnyomkodás egymás társaságában.

Szeretetnyelvek

Egyszer egy ismerősöm megjegyezte, hogy azért túlegyszerűsítés, ahogy Gary Chapman minden problémára a szeretetnyelveket tartja megoldásnak. Lehet így tűnhet, de meggyőződésem, hogy a kölcsönös párkapcsolati elégedettség egyik legfontosabb alapja egymás szeretetnyelvének ismerete és használata. Hányszor találkozom én is azzal, hogy a pár egy tagja rengeteg mindent megtesz a másikért, az pedig hálátlannak tűnik. És ehhez kapcsolódik a „tudom, hogy szeret, de nem érzem” megélése. Ilyen helyzet lehet mikor valakinek a szívességek a szeretetnyelve, ki is takarítja a házat, főz, most, vacsorát készít, a másikat pedig nem érdekli, csak pl az hogy végre szexeljenek, vagy csak összebújjanak, kézenfogva sétáljanak. A második ember egy testi érintéses: ő akkor érzi, hogy szeretik, ha érintve van. Így lehet, hogy mindketten igyekeznek szeretni a másikat, de nem a megfelelő csatornán. Mintha egyikük angolul a másik spanyolul beszélne, de nem értik egymást, így mindegy mi az üzenet. Chapman 5 szeretetnyelvről beszél: minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés, elismerő szavak. Mindenkinek van egy elsődleges és másodlagos nyelve, a többi kevésbé fontos. Interneten találni ilyen teszteket, ezzel ártani nem lehet, nyugodtan töltsük ki, sőt a párunkat is kérjük meg rá, aztán beszélgessünk az eredményekről. Meg kell tanulnunk úgy szeretni a másikat, ahogy neki van rá szüksége.

Chapman másik praktikus eszköze, amit mi is használnunk a férjemmel, a szeretettank kifejezés. Időnként megkérdezzük a másikat, hogy hány százalékon áll a szeretettankja, mennyire érzi magát szeretve, feltöltve általunk. Ha ez 90% alá esik, elkezdünk lehetőséget teremteni a töltésre, ami nem egyszerű három hat éven aluli mellett, de létszükséges.

Az alábbi képen a szerelem formái, annak „összetevői” láthatóak. Nekem meggyőződésem, hogy a beteljesült szerelem fenntartható. De ez befektetést és „munkát” igényel. Sajnos, ami egyszer jól működik, az is el tud romlani gondoskodás nélkül. Különösen, ha a gépezetbe kerülnek új fogaskerek, a gyerekek.

Egy gyermek születése a legcsodásabb dolog lehet. Ugyanakkor minden új családtag érkezése úgynevezett normatív krízisnek minősül. A normatív krízisek az élet velejárói, nem váratlan helyzetek, de mégis krízisnek nevezzük, mivel az addigi megküzdési módjaink nem elégségesek a helyzet kezelésére, ami ugyanakkor foglalkoztat minket, akár szorongást is kelt. Ezekből az állapotokból általában személyes és társas fejlődéssel társulva kerülünk ki, ha sikerül az új helyzet adta kihívásnak megfelelnünk. Tehát minden egyes gyermek születése ilyen helyzetnek minősül, a párkapcsolatnak és a családi rendszernek is formálódnia kell az új tag befogadására, az új működés és egyensúlyi állapot kialakítására. Ez az a változás, amit ha nincsenek megfelelő erőforrások, sajnos sokszor vezet a párkapcsolat végéhez. A munkámban is azt látom, hogy az új családtag érkezésével még nehézkesebbé válik a kommunikáció a szülők között, az anya tudata sokszor beszűkült, különösen az első évben, és nem tudják egymás szükségleteit jól detektálni, valamint saját szükségleteiket megfelelően közölni. Ami előtte magától értetődő volt, az most erőfeszítést igényel(ne), és sajnos elhidegülhetnek egymástól.

Hogy mi a megoldás? Nincs biztos recept. A mi példánk ránk igaz, a mi személyiségünkre, de hátha van, aki merít belőle. Végülis erre kértek a cikk megírásakor.

Nem győzöm hangsúlyozni a kisgyerekes szülőknek, hogy kell a közös idő. Lehetőleg közös külön idő. Kezdetben persze ez a baba alvás idejére korlátozódhat, de ahogy elfogad a pici pl. egy nagymamát (ha nagyszülő, rokon nincs kéznél, keressünk egy jó bébiszittert, tudom, ez Magyarországon még mindig furcsállást vált ki egyesekben, pedig ha másért nem, a párkapcsolat fenntartásáért meg kell lépnünk, és nincs ellene szakmai érv sem), úgy már egy közös séta is beleférhet, majd tágulhatnak a lehetőségek. A fontos, hogy ezekben a közös időkben egymással törődjünk, a fókusz a párunkon legyen (és nem pl. egy filmen), valamint hogy használjuk egymás szeretetnyelvét. Szóval pontokba szedem, nálunk mi működik.

Mi 3 éve találtunk magunknak egy csodás szittert, aki már kb. olyan, mint egy családtag. Két hetente jön, 2-3-4 órát vigyáz immár a három gyermekünkre (akik rajonganak érte), és ezt az időt csak és kizárólag a másikra fordítjuk.
Rendszeresen kérdezzük, meg hogy a másiknak hogy áll a szeretettankja.
Tanítjuk egymásnak a mai napig a szeretetnyelvünk megfelelő használatát
Nagyon olaszosak vagyunk, apróságokon is jót veszekszünk. Nem gyakran, de pár hetente. Ettől kijön a feszültség. Semmit nem söprünk egy napra sem a szőnyeg alá
Nagyon fárasztó lehetett az elején a férjem számára egy pszichológus párjának lenni. Minden helyzetet kb minimum 5 szempontból vizsgálok meg, igyekszem teljesen megérteni az ő szempontjait, és megértetni vele az enyémeket (na ez lehet borzalmasan fárasztó neki). Nem kompromisszumra gyúrunk (főleg én), hanem win-win helyzetre, mikor mindenki nyer, nem pedig mindenki lemond piciről. Ugyanakkor ez is fárasztó
Rengeteget nevetünk. Nagyon hasonló a humorunk (hiánya)
Ön- és társismereti játékokat játszunk. Igen, ez mondjuk könnyebb úgy, hogy nekem ebben van jártasságom, de nem kell ehhez szaktudás. Egy ilyen beszélgetős játéknál jöttem rá, mennyire nem a hivatása a szakmája. Azóta támogatom abban, hogy megtalálja az útját, és úgy tűnik jó irányba halad
Mindketten fejlődünk. A párkapcsolatok évtizedei alatt az ember változik, jó esetben bővül az önismerete, de sajnos sokszor, ha a másik fél ezt nem követi le, elmennek egymás mellett. Nagyon fontos, hogy mindketten fejlődjünk, és ezeket az utakat egymáshoz kapcsoljuk újra és újra
Mindig találunk okot, amiért a másikat tiszteljük, és ezt gyakran ki is hangsúlyozzuk a egymás felé.
Megvan a magunk életrésze. A közös idő elengedhetetlen, de egy egészséges kapcsolatban fontos, hogy megőrizzük saját magunkat is. Azt szoktam mondani, hogy kell olyan mikor nem anya vagy feleség vagyok, hanem Kovács Juliska aki futni szeret, vagy varrónő vagy barátnő. És ugyanez igaz a férfiakra is.
És a legfontosabbat hagytam a végére. Ha megkérdezik a férjem, hogy mi a kapcsolatunk titka, ugyanazt mondaná elsőre, mint én: a hármas fonal. Ez már a mi hitbéli meggyőződésünk, de mi hisszük, hogy ebben a házasságban hárman vagyunk: ő, én és Isten, aki összeköt minket, és aki erőt és türelmet ad akkor is, mikor a hátunk közepébe kívánnánk a másikat. Tudom, nem mindenki hiszi ezt, de a közös értékrend, bármi is legyen az, nagyon nagy erőforrás.

Biztos lehet máshogy, és ez nem mindenki útja. De azt tudom, hogy néha pontosan ugyanazt érzem ugyanazzal az intenzitással a párom iránt mint tizenegy éve. És azt is tudom, hogy ezzel ő is így van.

Ti mióta vagytok szerelmesek? Szerelmesek vagytok még, vagy ez már valami más?