Már egy éve, hogy Európába is betört a koronavírus. Egy éve hordunk maszkot. Egy éve nem járunk át a barátainkhoz és alig látjuk a családtagjainkat. Egy éve nem jutunk normális orvosi ellátáshoz, mert „csak vészhelyzet esetén” fogadnak bennünket. A gyerekeink egy éve járnak félve óvodába, vagy iskolába, mert nem tudják melyik nap az utolsó és mikor küldik haza őket két hétre karanténba. Egy éve veszítjük el az állásainkat, keresünk kevesebbet, de fizetünk többet a boltokban. Egy éve vagyunk – sokan szó szerint – a négy fal közé zárva, magunkra hagyatva… És ezt a gyerekeink sem érzik másként.
Csak annyit kérek születésnapomra…
Egy óvodás csak óvodás, nem gondolnánk, hogy különösebben megviseli őket a koronavírus és az azt övező propaganda, a megszorításokkal járó kényelmetlenségek. Hogy ez mennyire nem így van, a fiamon látom csak igazán. Még csak 5 éves, jár óvodába, bár csak „feles műszakban”, mert ebéd után hazahozom. Megtehetem, mert bármelyik nap születhet a hugi, és minimalizálnám a betegség hazahordásának kockázatát. Hogy miért megy mégis oviba? Nnem, nem azért, mert „lusta vagyok vele foglalkozni” 38 hetes terhesen, hanem azért, hogy legalább egy picit megőrizze a józan eszét ebben a bolond világban.
Nem egyszer játszotta már, hogy ő Orbán Viktor, és épp tájékoztatja az embereket, hogy a vírust úgy lehet megfékezni, ha mindenki beolttatja magát. Ezen persze lehet mosolyogni is, de számomra olyan érzés volt, mintha tőrt döftek volna a szívemben.
„Anya mikor lesz már vége ennek a rohadt vírusnak?” – szinte hetente visszatérő kérdés. Én csak széttárt karokkal annyit tudok mondani, hogy nem tudom, és hogy tavasztól azért minden könnyebb lesz egy kicsit.
„Anya! Csak annyit kérek a szülinapomra, hogy legyen vége a vírusnak! És menjünk el a dínó-parkba meg menjünk fel a haverokhoz!”
Az én fiam, aki mindig is kisautót, autópályát akart szülinapjára, most csak élményeket és a barátait szeretné. Ahogyan mindannyian. Hogy minden újra a régi legyen. Hogy ne kelljen maszkot húzni, amikor kilépünk az ajtón. Hogy ne kelljen kezet fertőtleníteni és mosni minden alkalommal, amikor kijövünk valahonnan. Hogy ne kelljen azt mondanom: most nem mehetünk át a barátaidhoz, és ők sem jöhetnek – tudod, a vírus miatt. Hogy ne kelljen itthon maradnunk, hanem mehessünk az unokatesókhoz, a nagyszülőkhöz, hogy utazhassunk, kiállításra menjünk, hogy állatkertet és kastélyokat látogathassunk. Hogy beugorhassunk hazafelé egy étterembe, cukrászdába, fagyizóba, és ne az autóban kelljen megebédelni.
Tegnap nagyon szerettünk volna családilag még a pici születése előtt ellátogatni tulajdonképpen BÁRHOVA, ahol van mit megnézni, ahol a gyerek egy kicsit lemozoghatja magát, ahol nem kell túl sokat gyalogolni. Egy hely, ami szép, és mondjuk 1 órát el lehet ott tölteni. A közelünkben nem volt ilyen, így jobb híján Ráckevére mentünk sétálni, és kinti program lévén ugyan kockára fagyva, de feltöltődve értünk haza.
Oltás, nyájimmunitás – nem tudni mi a megoldás, és mikor lesz vége ennek az őrületnek, de az biztos, hogy nem csak a felnőttek, hanem a legkisebbek is ugyanúgy megszenvedik a pandémiás időszakot. Legyünk hát most még türelmesebbek, ha a gyerek a kanapén ugrál, ha rosszalkodik, ha kicsit romlanak a jegyei, ha nincs kedve semmihez, ha állandóan a számítógépe előtt gubbaszt, vagy ha látni sem akar bennünket.
Segítsünk magunknak és neki is: legyünk engedékenyebbek, de kiemelten figyeljünk oda rájuk akkor is, ha bölcsődések és akkor is, ha érettségi előtt állnak, esetleg éppen újdonsült munkakeresők. Mindannyian esendőbbek és törékenyebbek vagyunk, hiszen már egy éve, hogy szinte teljesen magunkra maradtunk…