Vajon mi az igazi tragédia: ha valakinek sikerül az öngyilkossági kísérlete, vagy az, hogy eljut az elhatározásig? Gondoltál valaha arra, hogy jobb lenne meghalni, mint benne maradni a problémában? Eszedbe jutott valaha az élet lezárása, mint megoldás, csak egy pillanatra is? És ha igen, mire lett volna akkor a legnagyobb szükséged? Érezted már, hogy teljesen egyedül lebegsz egy légüres térben, és nincs megoldás, sem segítség? Így már ismerős? Sokkal több ember van így, mint bármelyikünk hinné – mert erről szégyen beszélni. Éppen ezért fogunk itt és most.
A társadalom tragédiája…
…hogy egy fiatalt, aki egyedül néz szembe rövid élete legsúlyosabb döntésével és éppen eldobni készül az életét, egyes embertársai még biztatják is erre. Még ott sincs kéz, melybe belekapaszkodhatna. Csoda, hogy a rendőröknek már csak annyit tudott mondani, „lőjetek le”? Külön téma lehetne, hogy a bekiabálók vajon milyen elfojtott lelki vagy mentális problémákkal küzdenek, vagy hogy ha a saját gyermekük állna a híd szélén, őt is biztatnák-e az ugrásra…De inkább lépjünk most kicsit hátrébb.
Sokak szerint nem helyes, ha más, kívülálló személy beleszól a gyerek dolgaiba, megdicséri, vagy figyelmezteti valamire (mennyit nézi a médiát, mivel okoz kárt magának vagy másnak). Ismerős a dilemma, miszerint hagyjam-e hogy a játszótéren, hogy más rászóljon a gyerekemre vagy ne? És ha a zebra felé rohan, és egy idegen közelebb van hozzá, elkaphatja, mielőtt még kirohanna az autók elé? Vagy akkor se avatkozzon be? Mikor mások felelőssége is egy gyermek felnőtté formálása, és mikortól nem?
A napokban, ott a hídon, ismét egy ismeretlen lépett közbe, és mentette meg egy fiú életét. És ez azért történt így, mert eddig a pontig senki más nem vett észre semmit, és nem lépett közbe. Aki az utolsó pillanatban felé fordult, érezte, hogy felelőssége, dolga van ebben a helyzetben, és lépett is, igaz, számára már egyértelmű volt a helyzet.
De vajon másoknak is az volt korábban? Ha igen, miért nem léptek közbe? Hány nem-beleavatkozás vezetett már tragédiához?
A felszín kapargatása helyett mélyebbre kell ásnunk, hogy a dolgok mögé lássunk. Az ilyen esetekben előszeretettel támadott szülők vajon milyen figyelmet és szeretetet kaptak anno? Hogyan vehették volna észre a jeleket, mikor azokat sok esetben rendkívül nehéz felismerni? Miért nem állt meg senki? Mert ma már jobb, ha a probléma megszünteti magát, akkor nem kell ránézni? Ha megálltak volna, tudták volna, mit kell tenni?
És mi tudnánk? Rengeteg a kérdés.
De hát fiatal, szedje össze magát!
A 15-20 éves korosztály tagjai között ma jelentős halálok az öngyilkosság. Ez az életszakasz egy stresszel teli, érzelmileg különösen intenzív időszak. A serdülőknél még normál fejlődés mellett is gyakori az önmarcangolás, a bizonytalanság, miközben nagy döntések meghozatalát várja tőlük a külvilág. Plusz rizikófaktorok az otthoni feszültség, megalázás, meg nem értettség, az iskolai kudarcok, első szerelmek, szakítások. Az iskolai zaklatás, kiközösítés (bullying) is képes tartós lelki rombolást végezni. A testvér vagy szülők elvesztése, válása súlyos talajvesztettséget okoz. A szorongóbb gyerekek számára a vizsgák, bizonyítványosztás, az érettségi is komoly stresszforrás lehet, ha a gyerek szorongóbb típus, vagy túlzott szigor, esetleg agresszió várja otthon.
Gyakori, hogy akik öngyilkosságot kísérelnek meg, már egy ideje a depresszió nem feltűnő formájában – vagy egyéb kezeletlen lelki, mentális betegségben – szenvednek. Az online platformok káros hatásai pedig közismertek (különös tekintettel az olyan oldalak, ahol a gyerekek önsértésre láthatnak példát).
Hogyan ismerjük fel időben a bajt?
A kamaszkorban, ebben a különleges, átmeneti időszakban folyamatosan változik a fiatal hangulata, a sok testi változás mellett belső lelki világa is hullámzó – így eleve nehezebb a dolgunk felismerés terén. Mindenesetre intő jel lehet, ha társasági, illetve mindennapos szokásai megváltoznak, romlik az átlaga, elhanyagolja magát, vagy alvászavara van. Ha bezárkózik, lassanként izolálja magát, esetleg eladja a holmijait. Ami pedig egyértelmű jel, ha beszél, vagy posztol a tervéről, ilyen vagy hasonló szavakkal: „úgyse sokáig lesz velem gondotok” vagy „nem bírom már…nemsokára kilépek az egészből”. Ezeket az utalásokat rendkívül komolyan kell venni!
Hamis és felelősséget lerázó hiedelem, miszerint aki meg akarja ölni magát, az nem beszél róla, csak megteszi, illetve hogy aki célozgat rá, az úgysem teszi meg. Ez a legtöbb esetben nem igaz! (Fontos megjegyezni, hogy a fiúkra jellemzőbb a drasztikusabb probléma-megoldási módszerek választása, illetve az, hogy nem kérnek segítséget.)
Aki a halál megkísértését látja megoldásnak, úgy érzi, külső vagy belső konfliktusait nem képes egyedül megoldani, vagy azok terhét elviselni. Valóban meg akar halni, aki öngyilkosságot kísérel meg? Nem. Nem feltétlenül halálvágy vezet valakit az ide. Az öngyilkossági kísérlet gyakran segélykiáltás.
Kinek a felelőssége?
Senkire nem fogok mutogatni és mégis sokfelé fogok. A válasz ugyanis igen összetett.
Véleményem szerint elsősorban a közvetlen környezet felelőssége, de adott helyzetben mindenki másé is számíthat! Feladata van annak, aki látja, hogy a fiatal megváltozott vagy maga alatt van, de „nem akar beleszólni” – mert mondjuk ő is épp arra lett nevelve, hogy ne szóljon bele mások életébe. Feladata van azoknak, akik életet adtak: soha nem elmerülni a gondjaikban annyira, hogy ne vegyék észre, mi zajlik a gyermekükben. (Mivel a mostani, konkrét eset családi hátteréről keveset tudunk, így nem véleményezem, az írásom általános érvényű.) Feladata lenne mindenkinek, aki a szakadék szélén állóba még bele is rúg; aki szó nélkül elsétál mellette; mindenkinek, akinek lehetősége lenne a gyerekeknek megértést és nyílt kommunikációt tanítani… A szakemberek közt is egyetértés van abban, hogy nagy az egyén környezetének felelőssége. De mennyire elvárható ez? Rendelkezünk a megfelelő ismeretekkel ehhez a feladathoz?
A felkészületlenség minden szegmensben megfigyelhető. A temérdek felesleges, sosem használt információhalmaz helyett soha nem volt tananyag, hogy hogyan ismerhetjük fel önmagunkon és társainkon a depresszió, a lelki betegségek, családon belüli bántalmazás, vagy épp öngyilkosságra való készülés jeleit. A pedagógusok és szülők részére is alapvető fontosságú lenne egy alapos és célzott prevenciós program átadása. Az „érzékenyítés” és a „közös felelősségvállalás” mostanában agyonismételgetett frázisai végre igazi értelmet nyerhetnének.
Az egészségügy régóta ismert, az utóbbi években csak fokozódó körülményessége, futószalag-szerű munkája, nemegyszer ítélkezése mellett is csak nehezíti a problémákkal küzdők helyzetét. Az automatikus gyógyszerfelírás mellett alapvető volna a fiatalok, illetve a család, mint egység gyógyítása: a valódi, mély beszélgetések, a gondok felfejtése, oldása.
A helyzetet tovább súlyosbítja a pszichés, mentális betegségeket/állapotokat övező számtalan tévhit és stigma. Torokgyulladás vagy fejfájás esetén teljességgel elfogadott, hogy orvoshoz fordulunk, de ha mentális vagy lelki gondokkal teszi valaki ugyanezt, az sokak szerint a gyengeség jele, vagy az illető egyszerűen „problémás”. Sajnos amíg ez a felfogás dívik, sokan nem fordulnak időben szakemberhez, mert szégyellik, és segítségkérés helyett magukba zárják a problémát.
Mit tehetünk?
„Szedd már össze magad!” Ki ne hallotta volna ezt az üres frázist? Nem hogy nem segít, de a megértés és érdeklődés teljes hiányát mutatja, így csak még mélyebbre taszítja a megküzdő személyt. De akkor mit tehetünk?
A tinédzserkor talán a felnőtté válás legérzékenyebb időszaka, mikor a gyermek maximális odafigyelést, értelmes kereteken belüli elfogadást, és biztos érzelmi támogatást igényel a család és a közvetlen környezet részéről. Ha a fiataloknak ebben az időszakban megbízható segítségük van a problémák leküzdésében, felnőtté válásuk során megtanulnak a gondokkal megbirkózni, azokat kommunikálni, illetve segítséget kérni.
Ha észleljük, hogy vélhetően segítségre van szükség, mielőbb lépni kell. A legnagyobb segítség az, ha teljes nyíltsággal beszélünk a gyerekkel, kimondjuk, mit látunk rajta, és ugyanolyan nyíltan teszünk fel neki kérdéseket, például így: „Látom, mostanában nem érzed jól magad. Esetleg megfordult a fejedben az, hogy nem akarsz tovább élni?”. Ez természetesen nagyon nehéz, ám életmentő! Téves ugyanis az a feltételezés is, hogy valakinek pont ezektől a kérdésektől jönne meg a halálvágya. Akihez ilyen nyíltsággal fordulnak, az nem érzi többé, hogy egyedül van a gondjaival, megbizonyosodik viszont, hogy mellette állnak, és hogy van más megoldás.
Hogyan folytatódik a történet?
Egy nagyszerű fiatal most megmentett egy fiút. Hogyan folytatódik a története? Remélhetőleg valódi segítséget kap, talpra áll, és megerősödve, új emberként mások segítése, és egy célokkal teli élet megélése lesz a célja. Rossz esetben viszont egy újabb öngyilkossági kísérlet. Félő ugyanis, hogy ha ezután is csak ránéznek, de nem látják, belső világa és élethelyzete marad a régiben. A testét megmentették, de vajon a lelkét is?
Egy öngyilkosság nem csak egyetlen család tragédiája: az egész társadalomé. Megfelelő tájékozottsággal, érzékenységgel ezek az életek megmenthetők lennének, sőt, megkockáztatom, sokan el sem jutnának az öngyilkosság gondolatáig. Még mindig azt hisszük, hogy ez csak másokkal történhet meg. És még mindig nem akarunk semmibe beleavatkozni – kivéve, ha az valami felszínes vitatéma. Pedig itt a legfontosabbról van szó: megóvni gyermekeket attól a szörnyű döntéstől, hogy nincs más megoldás.
Krízishelyzet vagy annak gyanúja esetén ingyenesen hívható a 116-123 vagy a 116-111 telefonszám!