Anyaként, azoknak az anyáknak, akik átélik a legnagyobb poklot…Demeter Zsu írása
Az én könnyem nem enyhíti a bánatod, az én gyászom soha nem enyhítheti a Tiedet. De mi is meghaltunk Veled. S bár én nem tudom milyen abban a szobában állni, amiben soha többé nem hallod édes álmának szuszogását, ahol soha nem szórja a padlóra a ruháját, egy darab bennem meghal Veled. Nem foghatom meg a kezed, hisz nem ismerhetlek és őt már soha nem ismerem meg. Nem tudom milyen mikor rád szakad ez a felfoghatatlan mélység, amiben nincsen fény, nincs remény. De tudva tudom, hogy ez sosem volt az elképzelt jövőképed része. Talán kétségbeesetten tekintesz gyakran az ajtó felé, talán reméled, hogy ez csak egy kegyetlen rémálom amiből, mikor holnap magadhoz térsz semmi sem lesz igaz. Egy pislákoló gyertyaláng erre sosem lehet vigasz. Mostantól életed minden napján hiányozni fog egy darab, ami a tested része volt és két karodban volt igaz. Őszintén sajnálom, őszintén bánom, hogy ilyen megtörténhet, hogy most már csak az emlékük lesz.
Őszinte részvétem minden hozzátartozónak, barátnak, ismerősnek!
Kérve-kérem az enyéimet, odafent vigyázó szemeiteket most rájuk emeljétek!
Mostantól minden igét t-vel kell mondani. Jött, félt, táncolt, küzdött, élt. A jövő idők viszont egyszer és mindenkorra törölve. Nem fog teniszezni, és nem lesz primadonna. Se bíró, se feleség, sem anya, sem utcalány. Nem fog forradalmat csinálni, nem lesz orvos és nem lesz gyilkos. Nem fog megöregedni. Én élhetek még húsz, negyven, hatvan, nyolcvan évig, megrokkanhatok és összetöpörödhetek, fogam, hajam kihullhat. De ő örökké olyan marad. Ami pedig én voltam őbenne, azt elvitte. Mindazt, amit egyedül ő tudhatott rólam.
Én haltam meg.
Karinthy Ferenc