Milyen szégyenletes dologra kérte meg Hédi férje a közös gyereküket? Elmeséli.
Hétfő. Utolsó nyugalmasnak hitt hétköznapunkat éltük együtt, csak még nem tudtam róla. Reggeli, kávé, ajtócsapkodás, csapcsobogás, búcsúpuszi, iskola, robot. A két férfi késő este jött haza, külön-külön. Bálint feldúlt arcát egy pillanatra láttam, a lépcsőn sietett a szobája felé.
– Merre voltál?
– Moziban. – vetette oda.
– Van vacsora!- kiáltottam utána, de becsukta az ajtót. A férjem se kért enni. Egyedül szopogattam a hideg csirkecombokat a konyhában.
Kedd. Napok óta lógott az eső lába. Bálint furcsán szótlan volt, mint a sokat megélt emberek, a reggelije háromnegyedét az asztalon hagyta, pedig neki a legnagyobb étvágya a világon. Este kopogtam az ajtaján, hogy szokás szerint pár mondatban megbeszéljük, kinek milyen napja volt. Mivel megegyeztünk, hogy sosem lépek be az engedélye nélkül, türelmesen várakoztam. Egy pisszenés nem hallatszott. Bálint nem adott belépési engedélyt, a vacsorához késve érkezett, s amikor kérdeztem, mi a baj, morgott valamit.
Nem nézett a szemembe, fülében fülhallgató fityegett, ritmusra turkálta a villájával az ételt. Csörgött a kulcs, nyílt az ajtó, a férjem érkezett haza a munkából. Bálint abbahagyta a kotorászást, köszönt az apjának, aztán elnézést kért, fáj a feje, sok a lecke, ő most kimenti magát. Később hallottam, hogy embereket lő agyon a számítógépén.
Szerda. Viharfelhők gyülekeztek az égen. Valami szitált, amit sem esőnek, sem hónak nem lehetett nevezni. A tompa szürkeség mindent beborított. Bálint nehezen ébredt fel. Szeme alatt sötét karikák. Egész éjjel játszott, durrant az agyamban. Visszanyeltem a hegyi beszédet. A reggelit felét megint otthagyta.
– Nem a narancsdzsem a kedvenced? – kérdezte a férjem, miközben vajazta a piritóst. Bálint megrántotta a vállát.
– Nincs étvágyam. És ma nulladik óránk van, el fogok késni. Sziasztok.
Elrohant. Otthon felejtette a pulcsiját, pedig kint három fok volt.
Csütörtök. A havas eső vigasztalanul zuhogott. Lehet, hogy inkább szerelmes. Reménytelenül. Én is ilyen tüneteket produkáltam, amikor Zákonyi Karcsi a gimiben észre se vett. Étvágytalanság, alvási zavarok, levertség, szótlanság. Mondjuk nem lőttem agyon embereket. Bálint este bezárkózott a szobájába, ami nem volt éppen ritka jelenség, de azt már szokatlannak tartottam, hogy az esti rituálénkat, a tizenöt perces diskurzust napok óta elhárította. Nem akar velem beszélni. Fél a kérdéseimtől? Attól tart, hogy a mimikája, a pillantása azonnal elárulná? De miért titkol előttem egy szerelmi históriát? Persze én sem beszéltem meg Karcsit az anyámmal. Igaz, anyám nem is volt rá kíváncsi. Köztünk azonban mély, bizalmi viszony van. Vajon most borul fel? Én rontottam el valamit? Felvittem neki egy nagy pohár narancslét, de megint nem nyitott ajtót. Én pedig nem szeghetem meg az eskümet.
Péntek. Bálint nem jött le reggelizni. Megemlítettem a férjemnek az aggodalmaimat, zavarba jött, mint mindig, ha kamaszok lelki ügyeivel kellett foglalkoznia. Összesöpörte a morzsákat az asztalon, kicsit remegett a keze. Túl sokat dolgozik.
– Bálint tizenöt éves. Ez egy nehéz kor. Megvan a maga saját kis élete. Ne telepedj rá, ha akar, úgyis beszélni fog.
A férjem mindig meg tudott nyugtatni, de negyed órával később szembetalálkoztam vele, épp kijött a gyerek szobájából, és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Kellemetlen érzésem támadt. Őt beengedi?