Anikó egy összeomlás előtt álló ember felesége volt, aki a kutyáiba kapaszkodott.
Amikor másoknak mesélem a történetemet, sokszor azt hiszik, túlzok. De én megesküszöm rá. Több évig éltem együtt egy olyan férfival, aki komoly belső problémákkal küzdött, például a kutyáit húszszor többre becsülte nálam, vagy a közös gyerekünknél.
Villámszerelem és villámházasság volt a miénk. Pista a kedvenc vizsláját, az akkor egy éves Fickót szőrös gyerekként hozta magával a kapcsolatba. Szerettem az ebet, kedves, kajla jószág volt, az első évben a férjem is normálisan kezelte, ahogy egy kutyát szokás. Volt neki saját kuckója, tálkája, felosztottuk, ki viszi sétálni, mikor játszunk vele, egymásra is bőven jutott időnk, nemcsak rá.
Két év múlva megszületett a fiunk, Lőrinc. Pista személyiségén korábban nem tapasztaltam kóros jeleket, talán valamivel érzékenyebb volt az átlagnál. A gyerek érkezésére viszont bizarr módon reagált. Határozottan tartott tőle, kézbe se mert venni, ezzel párhuzamosan pedig egyre erősebben kötődött Fickóhoz. Lőrinc néhány hónapos volt, amikor Pista váratlanul, a megkérdezésem nélkül beállított egy kócos kölyökkutyával. Ő Majka, mondta kedvesen, menhelyre akarták vinni, nem hagyhattam, ugye megérted.
A lakásban eddig sem volt sok hely, innentől viszont elviselhetetlenül zsúfolttá vált. A gyerek éjjel-nappal ordított, a férjem viszont csak a négylábúakkal volt elfoglalva. Dolgozott, kutyázott, aludt, dolgozott, kutyázott, aludt. Rám szakadt minden egyéb dolog a háztartástól kezdve a kisfiú non-stop pesztrálásáig. Egymáshoz szinte alig szóltunk. A kutyák a feszült légkörben már kevésbé voltak cukik, néha összevesztek, ugattak, Lőrinc visított, a szomszédok majdnem megőrültek tőlünk.