December: a természetnek a pihenés, elcsendesedés, téli álom időszaka, nekünk, embereknek viszont leginkább az önmagunkat utol nem érő rohanásé. Munkahelyi év végi hajtás, ünnepi előkészületek, nagytakarítás (már akinek), korábbra tervezett, mégis utolsó pillanatra maradó ajándékvadászat…
Szülőként ehhez adódik néhány váratlan csizmabeázós kaland, páratlan kesztyű-pánik, és számos „ezt is kinőtte”-vészhelyzet. Iskolai, zeneiskolai fellépések (mindannyiunk kedvencével: az ünneplőruha vasalással), óvó- és tanító nénik év végi ajándékozása, adventi naptár, koszorúkészítés, dekorálás és Mikulásvárás, csizmapucolás és éjjeli settenkedés („Idd meg a tejet és harapj a sütibe!” „Miért kell ez?” „Nem tudom, a TV-ben látták.”), mézeskalácssütés, adventi vásározás (forralt borozás), csomagolás és ajándék-rejtegetés, kivel-hol-mikor karácsonyozás dilemmája, bevásárlás, még több bevásárlás, és végeláthatatlan sütés-főzés.
Megannyi varázslatos pillanat, és egyben folyamatosan bővülő teendőlista, aminek a végére érve el kellene jutnunk a boldog évbúcsúztatásig.
Az orvul támadó és legrosszabbkor időzítő bölcsis-ovis-sulis vírusokról és fejtetvekről nem is beszélve…
Mentségünkre szóljon: elég sűrű időszak ez ahhoz, hogy olykor hiba csússzon a gépezetbe.
A legkisebb fiunk bölcsődéjében karácsonyi fotózásra készültünk (-tem, mert ez olyan anyukás dolog). Megvettem a cuki ünnepi szettet, kikészítettem, és az aznapi logisztikai felelős férjem lelkére kötöttem, hogy a gyermek kurta frizurája a fotózás pillanatában legyen kicsit összeborzolva a megfelelő, önazonos összhatás kedvéért, ne legyen „lenyalva”, a homlokába fésülve. Jó, lehet, hogy ezen kívül még elhadartam 8-10 (15) egyéb instrukciót is az aznapi teendőkkel kapcsolatban… Délután derűsen hívott a férjem, hogy a reggeli elindulás zökkenőmentes volt, és nem felejtette el: szólt a bölcsiben, hogy fotózáskor fésüljék a gyerek homlokába a haját! A végeredményt még nem láttuk, de ha nem is ebből a sorozatból fogunk a nagyszülőknek ajándék naptárt és bögrét csináltatni (jó, azt egyébként se), azért kamaszkori büntető fotóként gyarapíthatja majd a (szarszülő) fegyvertárunkat.
Erről jutott eszembe az a kedves történet, mikor délután, munkából hazaérve az a kép tárult elém, hogy a bölcsődét aznap is megjárt kisfiunk pizsamában ücsörög. Kérdeztem a férjem, jól van-e, mi történt a ruhájával (kiömlött valami, pocsolyát ugrott, vagy egyéb baleset történt?). Értetlen tekintetét látva pontosítottam a kérdést: miért van pizsamában? A válasz: „Jaaa, ez pizsama?!” – mert egyébként ebben vitte be reggel az intézménybe, az udvaron is a hálóruhájában kismotorozott természetesen. Enyhítő körülmény, hogy stílusfelelős anyukájának köszönhetően egy nagyon csinos Harry Potter-es szettben alszik (nem az a klasszik kezeslábas fazon), így a bölcsiben se tűnt fel senkinek, hogy a reggeli átöltözés aznap elmaradt. Nagyon röhögtem, egyből eszembe jutottak a vicces, „amikor apa öltöztet”-mémek, össze nem illő színű-fazonú és nem megfelelő méretű ruhákkal teleaggatott gyerekekről.
Mielőtt még azt hinnétek, hogy ez egy apukákat (kiemelten a férjemet) lejárató írás, már veszem is elő saját bűnlajstromom, és egy most aktuális adventi naptáras sztorival rántom le a leplet az anyukák tökéletlenségéről.
3 évvel ezelőtt, a 3. fiunkat várva, 7 hónapos terhesen még dolgoztam, így az esti sokáig ébren maradás és a mindent észben tartás komoly kihívást jelentett. Az akkor elsős iskolás és középsős ovis fiaink izgatottan várták minden reggel az adventi naptár meglepetését, ami a cukor túladagolást megelőzendő, évek óta egy kis LEGO készlet darabja. (Az útmutatót 24-én reggel kapják meg, így biztosítva nettó fél óra csendet és nyugalmat az ünnepi menü elkészítéséhez.) Egyik reggel arra ébredtem, hogy a férjem magyarázza a gyerekeknek: „Biztos szabadságon van az angyal”. Akkor forrázott le a felismerés, hogy előző este elfelejtettem a LEGO-t! Bűntudattól fűtve pattantam (jó, kecmeregtem) ki az ágyból, és próbáltam menteni a helyzetet: nem biztos, hogy reggel jön az angyal, lehet, hogy csak délután… De mardosott a lelkiismeret-furdalás, nehogy fél napig azon őrlődjenek a srácok, hogy nem voltak elég jók, azért volt üres a naptár… Így a reggeli készülődés közben, a lebukásveszélyt is kockáztatva, gyorsan becsempésztem a meglepit, és indulás előtt szóltam nekik: nézzék meg még egyszer, biztos nincs-e benne semmi. Nagy volt az öröm, az eset szerencsére nem került fel a gyerekek traumalistájára – csak az enyémre. Sokáig emésztettem magam, hogy a még bocsánatos feledékenységemet sikerült a gyerekek hülyére vételével tetéznem. Azóta minden évben, november 30-tól december 23-ig , este 10-es ”Adventi naptár FELKIÁLTÓJEL!” emlékeztetők díszítik a telefonom egyébként is matyóhímzésként „televarrt” naptárát.
Kedves Anyukák és Apukák! Hibázni a szent ünnepvárás idején is ér! Legyetek elnézőek magatokkal és egymással, gondoljatok arra, hogy ezek a bakik néhány év(tized) múlva szégyenfoltokból a családi legendáriumot színesítő vicces történetekké nemesülnek majd!