Budapest belvárosában dolgozom, minden reggel a Szent István Bazilika mellett sétálok el, de nem tudom megunni a látványát. Hazafelé, a Batthyány téren, ha lekésem a HÉV-et, felmegyek és csodálom a Parlamentet. Mikor a rakparton jövök végig kocsival, nem tudok betelni a város, a Duna-hidak szépségével.
Sose mentem még fel a Bazilika tornyába, a Parlamentben talán 15 éve jártam, nem boroztam és nem jógáztam a Szabadság-hídon, mégis az életem, az identitásom részei, a szülővárosom szimbólumai.
Igen, a Notre Dame miatt elmélkedtem ma ezen, és hogy mit érezhetnek a francia főváros lakói, akiknek ez az épület volt a munkába járás, a reggeli croissant-ozás, vagy az esti séták – a mindennapi élet monumentális, örök díszlete.
„A víz szalad, a kő marad, a kő marad…”
A Duna vízállása ingadozik, de a Parlament mindig ott áll, és biztosít afelől, hogy jó helyen vagyok. Mehetek dolgozni lelkesen, motiváltan, betegen, másnaposan, egykedvűen, a Bazilika mindig ugyanúgy ott van, és csak van. Nem fotózom le, nem érintem meg, nem megyek be, nincs különösebb kötődésem hozzá, de mégis ott van, mint állandó.
Ha bármilyen okból leomlana, akkor azt érezném, hogy többé nem vagyok biztonságban, hogy ami a stabilitást, az állandóságot, a támaszt, az erőt képviselte, mégis megingatható.
Ahogy a „Mi Asszonyunk” ott volt mindig a párizsiaknak, mint történelmi emlék, építészeti remek, kultikus szimbólum, városuk állandó jelképe.
Nemrég elveszítettem egy családtagomat, aki a „mi asszonyunk” volt, akivel ha nem is voltam napi kapcsolatban, mindig úgy gondoltam rá, mint az életem állandó részére, aki mindig ott volt-van-lesz. Nehéz elfogadni a változást, az elmúlást, hogy az idősek elmennek, a gyerekeink felnőnek, a kapcsolataink megszakadnak, és ott állunk értetlenül, a lábunk alól kihúzva a talaj, nézzük a lángokat, a füstöt, és semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt.
A lelkünk ragaszkodik az állandósághoz, mert anélkül elveszettek vagyunk, ha nincsenek biztos pontok az életünkben, akkor nagyon nehéz stabilnak maradni.
Ahogy a gyerekeinknek is lételemük a szülők, az otthon adta biztonság, a kedvenc alvós játék, a következetes nevelés, a napirend, a szokások és a környezet állandósága. Ezt próbáljuk nap mint nap megteremetni és fenntartani számukra, de idővel fel kell készítenünk őket arra is, hogy semmi sem örök, semmi sem állandó, még a legstabilabbnak hitt épületek is néhány óra alatt romba dőlhetnek, és nem tudunk minden veszteségre felkészülni. Mi se leszünk mindig mellettük, hogy a támaszuk legyünk.
Erre hívta fel a figyelmemet ez az eset, hogy a gyerekeimet úgy neveljem, hogy könnyen tudják a változásokat kezelni, és önmaguk számára jelentsenek stabilitást – amit előbb még nekem is meg kell tanulnom, hogy magam legyek önmagam biztonsága. Semmi másra nincs tartós befolyásunk a körülöttünk lévő világban, csak a bennünk lévőre.
De hogy ne legyen ennyire negatív kicsengésű ez az elmélkedés, azt is felismertem, hogy minden katasztrófának kell, hogy legyen egy magasztosabb oka, vagy célja, valami pozitív üzenete is. Az emberi összefogás, ami ilyen esetekben még annál is elsöprőbb erejű tud lenni, mint mag a tragédia: ahogy ilyenkor eltűnnek az ellentétek és az előítéletek, minden nemzet és nemzetiség összefog, előtérbe kerül a rengeteg fontosnak látszó dolog között az, ami igazán fontos.