Megeszek egy csomag chipset reggelire és elképzelek egy rohadtul unalmas igazgatói beszédet: Évnyitó
Részletesen megterveztük az évnyitót: időben indulunk el, megelőzzük a dugót, aztán komótosan bevonulunk az iskolába. Viszek fényképezőgépet, és unaloműzés gyanánt körbefutom az udvart innen is és onnan is fergeteges fotókat lőve. Összekuncogunk az igazgató néni frizurája láttán, méregetjük a többi szülőt, és egyáltalán mindenki lelkendezik majd az iskola láttán.
És itt akkor jön egy kis képszakadás.
Hajnali fél négykor ébredek. Már egy ideje megy a mocorgás: Muter.hu kiakadt, mint horogütés után az állkapocs. Egy órája nem alszik (lsd. mocorgás jó ideje). Kicsit kivakarom félig nyitott szememből az álmot. Öthónapos kislányunk nem hajlandó aludni. Máskor igen, de ma épp nem. Épp ma nem. Nincs hát mit tenni, mint összeveszni azon, ki miért nem alszik, ki többet és ki kevesebbet.
Baba átkerül hozzám. Bizakodom abban, hogy családfői aurámmal hamar betakargatom a Kicsit és nemsokára elszenderül. Vágyok vissza a puha-melegbe. Közben az iskolakezdő Gyerkőc is felébred a másik szobában. Elcsoszog mellékre és hallhatóan nehézségei vannak a visszaalvással.
Mi lesz ebből reggelre?
Alig merek mozdulni, mert hangosan recsegnek a parkettalécek, és akkor megint mindenki felriad. Tehát nem ajánlatos sétálnom. Kísérletező kedvemben találok egy lécet, ami kegyesen engedi, hogy hangtalan dülöngélhessek rajta – egy darabig. Aztán az is ropogni kezd alattam, ezért taktikát váltok és rugózni kezdek fel-le, mint Pom Pom „az ágon, egy szép hosszú ágon”. Másfél óra múlva Kislányom végre elszenderül a vállamon. Muter.hu-is, mert egészen eddig forgolódott. Gyerkőc is. Én nem szenderülök, inkább rugózom a magam alá képzelt ágon. Próbálok gondolni valami ébresztő hatású dologra, esetleg hasznos dologra, ami felkelti az érdeklődésem, elmém, elmacskásodó tagjaim… Szorzótáblázom idegen nyelveken, kutatok jövőben és múltban.
Fél hétkor rikolt a vekker, mire felocsúdok, már mindenki (alig) áll a lábán: ők egyenesen, én rugózva a szoba sarkában. Kialakul egy kis hajnali hektika. Mindenkiben kevés az alvás és még kevesebb a türelem. Ilyenkor a szülői hajóvonták találkozása veszélyes. Mielőtt megérkezne egy nagymama, óvatosan magamra rántok egy nadrágot. A másik nagymama egy nagypapányi körítéssel úton van felénk. Muter.hu bámulatosan csinosodik (én is illegetem magam a kockás gatyámban). Antiszemkarika-krémmel ápolja magát. Gyerkőc megnyitja a kérdéscsapot és valahogy az világlik ki a kérdésözönből, hogy kisebb káosz uralkodhat a fejében az iskoláról, az évnyitóról, az iskolatáskáról és mindenről, ami suli… De az is lehet, hogy csak bennem nem merülnek fel azok a megnyugtató válaszok, amikkel a harmincharmadik kérdése elébe tudok vágni.
Ők mennek, én taktikai okokból maradok.
Alig aludt el a kislányunk, így nem lehet kiráncigálni és magunkkal vinni az évnyitóra – maradok hát vele otthon. Még fél órát rugózom, gyors utasításváltások a telefonon, gémberedett vállamon egy igazak álmát aluszó csecsemővel. Nincs más hátra, mint végre letenni a kiságyba és átadni magam a jólmegérdemelt biológiai élvezeteknek. Megeszem tehát a kiszemelt csomag chipset reggelire és elképzelek egy rohadtul unalmas igazgatói beszédet, hogy „Kedves Gyerekek, mire beköszön az ősz, örüljünk az oskolának, mennyi minden vár ránk, sok munka és kacagás, hógolyóba rejtett kavics, radiátoron büdösödő radírgumik, mikor lesz már nekem is olyan telefonom, nemsokára kezdődik a tubaóra, Magyarország köztársaság és szeretettel köszöntöm Önöket kedves szülők!” Felmosom magam, benézek a kisszobába. A kiságyat betölti az öthónapos békés szuszogása. Végre beülök a WC-re, mikor is döngő lépteket hallok az ajtó túloldalán: „Megérkeztünk, adhatod Lucát és akkor mehetsz is dolgozni.”
Ha tetszett a cikk, kattanj www.fater.hu oldalára, ahol az apaság és gyermeknevelés alternatív kérdéseivel és más »faterságokkal« is találkozhatsz. Várunk szeretettel!