„Bárhogy küzdök a szörnyű érzés ellen, hogy rossz anya vagyok, hogy Imi nem ezt érdemli, hogy a pokol kénköves fenekére jutok, hogy elátkoz majd a saját gyerekem, ha felnő: nem sikerül elmozdulni a holtpontról.” Réka története.
Komfortos mennyország
A házasságom mondhatni álomszerűen működött. Gergővel gyönyörű, romantikus esküvőt rendeztünk, a férjem jól keresett, szerettük egymást, boldogan rendeztük be a közös lakásunkat. Aztán teherbe estem: kellemes, békés másállapot volt. Lackó óramű pontossággal érkezett, a szülés minden fájdalom és vajúdás ellenére csodálatos élmény a mai napig. Emlékszem, Gergővel némán összesimulva táncoltunk a kórteremben, miután a makkegészséges kisfiú a világra jött, és én végre ki tudtam kelni az ágyból. Nem vagyok spirituális lélek, de ott egybeforrtam az univerzummal.
A következő évek azonban szépen lassan lecsalogattak a földre. A sötét karikák megszaporodtak a szemem alatt, de nem Lackó, hanem a férjem miatt. Gergő idegrendszerét kikezdte a sok munka: szerette a fiát, de gyakran csak este nyolc után látta, és akkor már idegesítette a kis lény nyöszörgése. Hétvégén sokat aludt napközben is zárt hálószobaajtó mögött, és egyre ritkábban akart kimozdulni otthonról.
Én, ahogy lenni szokott, a gyereknevelésbe menekültem. Lackóval igazi szimbiózisban éltünk, olyannyira a részemmé vált, hogy gyakran nem tudtam megkülönböztetni magam tőle. Gergőt ez nagyon bosszantotta, engem meg a paradoxon hozott ki a sodromból: persze szeretne minél többet egyedül lenni és az ágyikóban pihizni, de közben halál féltékeny a saját fiára.