Gyerekkoromban, fogalmam sincs, miért, de anyukám elmondása alapján kedvenc mesém a Piroska és a farkas volt. Igen, az a történet, amelyikben egy kislányt a szülei elengednek (sőt, elküldenek) egyedül a veszélyekkel teli erdőbe, csinos kis piros ruhácskában. Szerencsére épségben elér a nagymamájához, akit viszont addigra brutális módon felfal egy farkas. A kislány vagy nagyon naiv és igen könnyen félrevezethető, vagy az értelmi képességei nincsenek azon a szinten, hogy saját szeretett nagyanyját meg tudja különböztetni egy szőrös vadállattól, ami még inkább megkérdőjelezi, jó ötlet volt-e a szüleinek egyedül elengedni őt az erdőbe. Végül persze happy end-del zárul a történet, mert bár a farkas a gyanakvó, de nem elég óvatos Piroskát is megeszi, a jó helyen, jó időben lévő vadász olyan ügyesen felboncolja, hogy a főszereplők élve kikerülnek az állat gyomrából, akit aztán kegyetlen módon kövekkel tömnek ki, hogy szomját oltva vízbe fulladjon.
Nagyon szerettem Jancsi és Juliska történetét is, amelyikben két gyerek szintén felügyelet nélkül kóborol az erdőben, és egy boszorkány fogságába kerül, aki fel akarja hizlalni őket, hogy aztán megegye. A testvérpárnak végül sikerül túljárnia a kannibál öregasszony eszén, és a forró kemencébe lökve megölik.
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy már gyerekként is pszichopata voltam, megnyugtatom, hogy felnőttként se lettem az, ahogy generációm legtöbb tagja sem, pedig mind ezeken a – felnőtt szemmel nézve horrorfilmbe illő – meséken nőttünk fel.
Hol voltak akkor a gyermekvédelmisek, vagy a farkas kínzását kifogásoló állatvédők, hogy feljelentsék és betiltsák ezeket a meséket? Ennek nem lett volna épp annyi létjogosultsága, mint ahogy most támadnak bizonyos alkotásokat?
Miért gondolja most bárki, hogyha a mesék nem csak tiszta erkölcsöket, konvencionális nemi szerepeket és konzervatív családmodellt ábrázolnak, akkor azok károsan hatnak a gyerekek pszichés fejlődésére?
Aki szerint a mai modern mesék az erkölcsi fertő terjesztésének és a gyerekek megrontásának eszközei, annak ajánlom figyelmébe a magyar népmeséket, vagy a Grimm meséket, de Benedek Elek mesekönyvében is igen érdekes történetekkel találkozhatnak.
Nálunk előkerült egy ilyen kötet, és mivel nem volt időm mindent előolvasni, mielőtt a fiaimnak meséltem, bizony volt, hogy érdekes cselekményekkel találkoztunk. Például amikor a szegény ember annyira sajnálta, hogy nem tud enni adni a gyerekeinek, hogy kivitte őket az erdőbe, és ott hagyta, hogy legalább ne a szeme láttára haljanak éhen. Ha már belekezdtem, végigolvastam nekik ezeket is, mert a legtöbb történetben annyi irreális, varázslatos elem szerepelt, hogy így a brutális részeket is elfogadták meseként. Másrészt ezek jó alapot adnak beszélgetésekhez, ha attól tartunk, hogy a gyerekünk nehezen dolgozza fel a hallottakat, vagy filmen nézve a látottakat, helyre tudjuk tenni mindezt.
Visszatérve a saját kedvenceimhez, gyerekként sosem gondoltam így végig, hogy lecsupaszítva mennyire szörnyűek is ezek a történetek. Szerettem elképzelni a hangulatos kis erdei házikót, a mézeskalács ízét, Piroska szép ruháját. A szüleim nagyon viccesen mesélték a „Nagymama, miért olyan nagy a…?”- részeket, és egem a kislány nagyanyja iránti gondoskodó szeretete, a vadász hősiessége, Jancsi és Juliska testvéri összetartása fogott meg. Bármi rossz is történt velük, a végén minden feszültséget feloldott az igazságosság: a gonosz elnyerte méltó büntetését, a jó méltó jutalmát.
A gyerekek úgyis a saját világképük szerint értelmezik a meséket, és ha az rendben van, akkor nincs mitől tartani.
Persze ha a kiskorúak korlátozás és kontroll nélkül férnek hozzá a TV-ben vagy az Interneten bármilyen korhatáros tartalomhoz, akkor jogos az aggodalom, de a felelősség ez esetben a szülőké, nem pedig a mesék, filmek alkotóié.
Azt gondolom, eléggé átestünk a ló túloldalára, hogy mesekönyveket, rajzfilmeket jelentenek fel, tiltanak be, mert felnőtt fejjel károsnak ítélik egyesek a tartalmukat, miközben évtizedeken át senkit sem zavart, hogy nemzedékek nőnek fel mesébe szőtt kegyetlen történeteken.
Ami pedig a másságot illeti (legyen szó akár bőrszínről, külső jegyekről, vagy a nemi identitásról, nemi szerepekről), az mindig is volt, van és lesz. Nem gondolom, hogy bárkinek az lenne a szándéka, hogy a másságot magát népszerűsítse, sokkal inkább a másság elfogadását. Azt pedig világnézettől, hittől, értékrendtől függetlenül kijelenthetjük, hogy az elfogadás nem rossz dolog, hanem út egy békésebb világhoz. A gyerekek számára pedig a saját boldogulásukat segíti, ha elfogadóvá tudnak válni, és a közösségeiken belül nem válnak kirekesztővé, vagy épp kirekesztetté.
Mindenkinek saját döntése, kinél milyen könyvek kerülnek le esténként a polcról, vagy mi mindent látnak-hallanak a gyerekek, de azt szerintem mindannyian szeretnénk, ha a gyerekeink elfogadó világban nőnének fel, hogy boldogan éljenek, amíg…