Mindannyian szorongunk, valamennyire biztosan. Megkockáztatom, gyakorló pánikbetegként én talán az átlagnál is jobban. Készítettem egy szubjektív listát, én hogyan próbálok a „felszínen” maradni ezekben a nehéz időkben. Ha csak már egy valakin segítek vele, megérte.
Ma reggel ismét azon kaptam magam, hogy hírportálról hírportálra kattintgatok, mint egy megszállott; az ukrajnai helyzet friss fejleményeit böngészve. Pedig az elmúlt napok tapasztalataiból kiindulva pontosan tudom, hogy nem lenne szabad. Nekem legalábbis biztosan. Illetve csak nagyon módjával; ez az amit néhány nap után meg is fogadtam; azóta, hogy háború dúl a szomszédunkban. Amiről azt hittük, hogy biztosan nem történhet meg, megtörtént. Amiben bíztunk, hogy akkor legalább nem tart sokáig; idestova második hete zajlik és hogy mikor lesz vége, azt hozzáértők is csak találgatni tudják.
Hogy jutottunk idáig? Mi lesz velünk? Mi lesz a gyerekekkel? Hogyan beszélgessek erről a 9 és a 15 évessel? – jönnek föl rendre a kérdéseim.
Ami viszont majdnem biztos, hogy mindenki szorong. Persze az, hogy ki mennyire és hogy milyen mértékben képes uralkodni rajta; az már egy másik dolog. Különbözőek vagyunk, ez pedig a megküzdési stratégiáinkban is megmutatkozik. Míg az egyikünknek könnyebben megy, hogy ideig-óráig félretegye, kordában tartsa a félelmeit, a másikunknak kevésbé. Azt hiszem, én – gyakorló pánikbetegként – az utóbbiak táborába tartozom. Hogy mivel próbálkozom, hogy relatíve normális mederbe tereljem a gondolataimat, ha már nagyon besokallok? Csoda módszert sajnos nem tudok; de ezek a látszólag apró dolgok is rengeteget számítanak; nekem legalábbis. A galériában megosztom veled, mik ezek.