A félrevezető cím ellenére nem a jelen nem lévő apukákról szeretnék írni, hanem épp azokról, akik velünk vannak, csak sokszor háttérbe szorulnak.
A minap ugyanis a férjem megjegyezte, hogy nagyon jók az írásaim, csak kár, hogy ő nem szerepel bennük. Dehogynem! – vágtam rá gondolkodás nélkül, ha olyan a téma, amihez kapcsolódik, biztosan többes számban fogalmazok. Vagy mégsem?… Jó-jó, de én a saját érzéseimről, gondolataimról, véleményemről írok, az ő nevében nem tudok és nem is szeretnék nyilatkozni – értetlenkedtem tovább. „De azért néha ott lehetnék, ahogy a háttérben játszom a gyerekekkel, vagy ilyesmi…”
Persze, ott is vagy, de nekem ez olyan magától értetődő…
Jobban belegondolva pedig nem az, nem mindenhol az, sajnos.
Ha viszont az apuka ott van, aktívan jelen van a család életében, az valóban említésre és elismerésre méltó!
Sok, szülőségről szóló cikk csak az anyaság oldalát mutatja be, aminek persze megvan az oka: mégiscsak az anya hordja ki, szüli meg a babát, szoptat, éjszakázik, és az esetek többségében ő van otthon a gyerek(ek)kel. Azt halljuk, olvassuk mindenhol, hogy az anyáknak milyen nehéz, mert megváltozik a testünk, a bioritmusunk, a hormonháztartásunk, szociálisan elszigetelődünk, kialvatlanok vagyunk, szülés utáni depresszió fenyeget – mégis helytállunk nap mint nap, a háztartást is vezetve, és ezért jár is a vállveregetés.
De ki az, aki mellettünk volt és cipekedett helyettünk, amikor mi terhesek voltunk, kedvünkben járt, ha különleges ételeket kívántunk, elkísért a vizsgálatokra? Végig asszisztálta a vajúdást, szülést, a gyermekágyas időszakot. Munkából hazaérve átveszi tőlünk a síró babát, vagy leül legózni a gyerekekkel. Mellettünk van, anyagi és érzelmi biztonságot teremtve a család számára.
Ideális esetben a férjünk, párunk az, aki osztozik velünk minden örömön és nehézségen.
Pedig hátrányból indul.
Ami nekünk, nőknek ösztönös, az a férfiaknak tudatos munka, hiszen az ő szülővé válásukat nem segítik a bennünk már a várandósság alatt termelődő hormonok. Eleinte nehéz bevonódniuk, és a támogató oldalon lenni, miközben számos helyzetben (pl. hullámzó hangulatú kismama, szülő nő mellett, szoptatási nehézségek esetén) tehetetlennek érzik magukat. Az anyáké a gondoskodó szerep, az apáké a védelmező – de míg nekünk ez belülről fakad, nekik meg kell tanulni ebbe belehelyezkedni.
A láthatatlanság alatt azt értem, hogy mindaz, amit az anyák tesznek általában látványosabb, hangosabb, kézzelfoghatóbb, az apák sokszor háttérbe kerülnek. Nem lehet könnyű elfogadni, hogy az anya-gyerek kötelék eleinte mindennél szorosabb, a fontossági lista élén pedig sokáig a gyerek áll.
Ha ezt az apák nem jól kezelik, vagy az anya szemében szorulnak ki túlságosan is a képből, a párkapcsolat válságba kerül.
Mi is átmentünk 5 évvel ezelőtt egy hullámvölgyön, amikor a 2 kisgyerekünk mellett a fókusz eltolódott, és a kettőnk kapcsolatára kevés figyelem jutott. Most, a 3. gyerekünk baba korszakában igyekszünk tudatosan, jobban odafigyelni, hogy ne tévesszük szem elől egymást.
Nekem a férjem az elsődleges támaszom, és legtöbbször az egyetlen, akire a mindennapokban számíthatok, akivel osztozunk a feladatokon, akivel együtt gondoskodunk a gyerekeinkről. Ő az, akinek köszönhetem, hogy iskolába és különórákra hozza-viszi a fiúkat, sport- vagy egyéb programokat csinál velük, babakocsizik a kicsivel, esténként vacsorát készít. Így nekem is van énidőm, és a gyerekek számára is fontos, hogy az apukájuk aktívan részt vesz az életükben. Megtanítja, átadja nekik mindazt, amit én nem tudnék.
Köszönöm neked! Azt is, hogy most is, amikor ezt írom, a háttérben játszol a gyerekekkel.
A háttér pedig fontos, hiszen az tartja meg és emeli ki mindazt, ami épp előtérben van.