Talán még bele sem gondoltál ebben a formában, hogy a koránkelés, reggelikészítés, bepakolás, öltöztetés, és a célba juttatás mennyi-mennyi extra munkával jár. Maximum akkor, amikor végre mindenkit beadtál oda, ahová való, és elindulsz a munkahelyedre. Tulajdonképpen ilyenkor veszel először egy mély levegőt reggel.
Nem csalás, nem ámítás, az anyukáknak egy extra munkanapot jelent az, hogy előkészítsék és elvigyék a gyerekeiket az aznapi iskolába, vagy óvodába. Legalábbis ezt állapították meg egy 2000 szülőt érintő felmérés alapján. Tovább megyek, minden reggel átlagosan 43 dolgot visz véghez a szülő azért, hogy a gyermekét útnak indítsa. Ezzel én sem vagyok másként. Minden reggel 6:05-kor kelek, de jól tudom, hogy ha szól az ébresztő, már elkéstem. Kibotorkálok a kávéfőzőig, és amíg csorog az életadó nedű, elkezdem összekészíteni a gyerek ruháját. Amikor ezzel elkészültem, gyorsan összekapom magam, felöltözök, összekészítem a reggelit, az ebédet, gyümölcsöt – ezúttal magamnak – valamint a váltóruhát is beszuszakolom a táskámba.
Ébresztem a gyereket. „Anya, kiviszel!?” Hát persze hogy kiviszem! „Mit kérsz reggelire drágám?” És már csinálom a sajtos melegszendvicset, rántottát, vagy amit éppen szeretne. Persze van, hogy egy fánkkal intézzük el a dolgot, esetleg banánnal vagy gyümölcspürével leöblítve. Utána jöhet a gumivitamin, a D-vitamin, a probiotikum vagy az orrspray – szezontól és állapottól függően.
Közben pisilni kell neki, és mivel még igényli a segítséget a nadrág felhúzásához, segítek neki. Bepakolom az ovis hátizsákot: váltóruha, alvóka, innivaló az ovi után és egy kis harapnivaló, ha megéhezne.
Jöhet a könyörgés. „Gyere, indulnunk kell!” – figyelmeztetem. „Csak még egy mesét hadd nézzek meg! Még autózni szeretnék!”, stb. „Vedd fel a cipőd!” kiáltom oda neki, én addig még pisilek egyet. Közben a férjem felhozza a kutyát, akinek még odaszórok egy adag kaját, és egy fél krumplirudat.
Ilyenkor kezdődik a hová tettem a kulcsom/telefonom/pénztárcám című klasszikus családi rituálé, ami újabb 5-10 percig tart. Ekkor már legalább 7:00 van, de úgyis tudom: hiába mennénk korábban, az óvó néninek még se híre, se hamva.
Már a bringás cuccomban feszítek, még be kell szuszakolni a liftbe a kerékpáromat, a gyerekülést, a hátizsákomat, a gyerek hátizsákját és persze őt és saját magamat is. Minden reggel. De hiába feszítek egyelőre, a fiam még mindig ninjásat játszik a folyosón és esze ágában sincs cipőt húzni. 7:15. Nagy nehezen megadja magát, az ölembe simul, olyan kisbabásan, én feladom rá a cipőt, felvesszük a pulóvert és a bukósisakot. Össze-vissza simogat és puszilgat, amit imádok, de már baromira késésben vagyunk.
Sikerrel lejutunk a lifttel, felszerelem a gyerekülést, beültetem és indulhatunk. Maga az út kb 1 perc, ott kiszedem az ülésből, a bicajt lelakatolom és máris a csoportszobánál vagyunk. Átöltöztetem, az óvó néni még nincs itt, tehát várunk.
Hamarosan megjön Anikó néni, a fiam addigra már teljesen belém bújt, és zokog, hogy maradjak még egy kicsit beszélgetni, menjek be vele játszani. Az óvónő teljes erejét beveti, hogy lefejtse rólam az ordító gyereket. Én adok még egy puszit és azonnal elindulok.
Leérek, kilakatolom a biciklit, és veszek egy nagy levegőt. Biztos, hogy csak egy munkanapnyi meló extrát jelent ez? Nem tudom, de azt igen, hogy minden reggel egy évet öregszem, mire elindulok dolgozni.
Nálatok hogy megy a reggeli készülődés? Mindenki csinálja, amit kell? Csinálsz gyümölcsös palacsintát, vagy inkább a kómás reggeli anyukák táborába tartozol? A párod mennyire veszi ki a részét a készülődésben? Esetleg olyan mint még egy gyerek, és neki is segíteni kell az indulásban?