Joós Andrea (élménybiológia) biológiatanár, tudománykommunikációs szakember, és művész – ez a különleges hármas is sejteti, hogy nem mindennapi személyiség.
Andival érdekesen alakult a beszélgetésem, mert a kérdéseimre egyáltalán nem úgy válaszolt, ahogy elképzeltem, és rájöttem, hogy nem is a jó kérdéseket teszem fel – ebből ki is derült, hogy az átlagostól mennyire eltérően gondolkodik.
Újítást vinni valamibe pedig csak ilyen mentalitással lehet.
Andi régebben középiskolai tanárként is tevékenykedett, ő alkotta meg az „Élménybiológia” brandet, most pedig tehetséggondozással foglalkozik.
Az én fejemben az él, hogy aki ma Magyarországon a merev oktatási rendszer és kőbe vésett nemzeti alaptanterv mellett újítani szeretne, az egy árral szemben úszó hős forradalmár.
Így már az első kérdésemmel zsákutcába futottam, mikor arról kérdeztem Andit, amiatt hagyott-e fel az iskolai oktatással, mert a rendszer szabályozottsága nem nyitott az alternatív módszerekre.
Joós Andrea: ”Személyes oka volt, szerintem nagyon jól belefér az oktatási rendszerbe, remekül együtt tudtam működni az iskolákkal, de kicsit túltoltam, túl nagy intenzitással, elfáradtam.
De a rendszerbe abszolút bele lehet illeszteni azokat az innovatív módszereket, ha az ember szeretne változtatni… legalábbis nekem sikerült. Többféle iskolában dolgoztam óraadó tanárként: alternatív, egyházi, alapítványi, a tantervet mindenhol követtük.”
A másik tévképzetem az volt, hogyha egy pedagógus izgalmasabban szeretné átadni a tananyagot, a minőség a mennyiség rovására megy.
J.A.: „Nem mondanám, hogy a tananyag átadása volt valaha is a célom. Nekem az a célom, hogy megismerjem a gyereket, és hogy valahogy együtt tudjunk jelen lenni abban a világban, amiben élünk. Sosem úgy közelítettem meg a tanítást, hogy ’ez a tananyag és át kell adni’, ha először elgondolkodik valaki, hogy miért tanár, akkor már nem a tananyag lesz a cél, jó esetben.”
De azért mégis csak van A kötelező tananyag, át lehet-e másképp is teljesen adni?
J.A.: „Egész más az, hogyha az ember módszert változtat, és más, hogyha az ember tananyagot csökkent. A frontális módszer az egyik legelterjedtebb, időhatékonyság szempontjából, azt gondoljuk, hogy ezzel megy át a legtöbb információ. De ez téves, minden tanár tudja, aki gyakorló, hogy csoportmunkával is ugyanúgy fel lehet dolgozni, akár több információt is. Az információmennyiség sosem megy a módszer rovására, ez egy tévhit, csak a médiában ez hangos.”
Jobban motiválhatóak a diákok egy nem hagyományos órán? Könnyebben tanulnak?
J.A.: „Ők egy hagyományos órán vesznek részt, az, hogy nekem a módszereim olyanok, amelyeket nemzetközi gyakorlatokból válogattam össze, magamhoz passzolónak, és erre az a bélyeg kerül, hogy ez nem hagyományos, abból a szempontból igaz, hogy lehet, hogy ritkább, de nagyon sok olyan tanár van, aki alternatív módszerekkel tanít, csak nem annyira hangosak a médiában, mint mondjuk én.”
Tehát az óra hagyományos, csak színesebbé teszed.
J.A.: „Igen, de nem szeretem azt állítani magamról, hogy én bármit is feltaláltam, vagy bármiben is másabb vagyok, mint a többiek, csak így vagyok önazonos, hogy úgy tanítok, ahogy én szerettem volna, ha engem tanítanak.
Nem is a módszertan a kérdés, és ez nagyon sok évbe tellett, mire rájöttem, hanem az, hogy tanárként mi a célom. Eleinte a célom az volt, hogy a gyerekek csöndben maradjanak, és én hallgathassam a saját hangomat. Innen jut el az ember oda, hogy a tanítás célja nem az, hogy szerepeljen (bár a kutatások szerint a tanárok 80%-a szereplés- és hatalommotivált), de azt a tehetséget, hogy fel tudom keltei a figyelmet, fel tudom használni jó ügyre is.”
Andi trénerként is dolgozik, ezért egy másik feltételezésem az volt, hogy a pedagógusok fejlesztésével szeretne innovációt vinni az oktatásba.
J.A.: „Nem célom pedagógusokat fejleszteni, mert szegényekkel mindenki akar valamit csinálni.
Az én célom: vonzani embereket a pályára, akik tényleg idevalók, tehetségesek, és megmutatni a „szexi” oldalát a tanárságnak. Fiatalokat, tanárszakos hallgatókat szeretnék elérni, vagy lelkükben fiatalokat, akik most készülnek tanárszakos diplomájukat elővenni.”
Amikor a tehetséggondozásról kérdeztem, amit Andi a Mathias Corvinus Collegium Fiatal Tehetség Programja keretében folytat, azt gondoltam, ez kicsit a szülőknek is szól, nem csak a 6.-os gyerekeknek, hiszen a szülők állítják pályára a gyereket… vagy nem?
J.A.: „A gyerek dolga rájönni, hogy ő miben jó, saját maga tudja elkezdeni felfedezni, hogy mit is szeretne, merre megy tovább, a szülő pedig boldogan nézheti kibontakozni a gyerekét. Azt, hogy az ember miben jó, nagyon könnyű felfedezni, azt, hogy milyen irányba kell menni, 20 éves koráig nem is kellene tudnia, az a legjobb, ha addig elmegy külföldre, megtapasztalja, hogy mi is az az élet.
A tehetséggondozásnak az iskola is adhat keretet, biztosan mindenki életében volt olyan tanára, aki mellett azt érezte, hogy nincs nyomás, önmaga lehet, aki rá volt kíváncsi, és szerintem ez a titka.”
A végén még sikerült feltennem egy klasszikus kérdést, amire ugyancsak nem megszokott választ kaptam: Mit tanácsolnál a pedagógusoknak?
J.A.: „A legutolsó, amit én tennék, hogy bármit tanácsoljak a pedagógusoknak, mindenki akar tőlük valamit, hogy legyenek innovatívabbak, legyenek jobbak…
Én, ha bármit tehetnék a pedagógusokért, fizetésemelést és bizalmat adnék nekik.”
Én pedig köszönöm Andinak, ezt a nem szokványos, ám rendkívül tanulságos interjút.
Hol találkozhattok Andival?
A „Tanárnő, kérem!” podcast-ban
A könyvespolcokon „Szívtetkó” élménybiológia színezőkön.
A Mathias Corvinus Collegium Fiatal Tehetség Programjának keretében vidéki nagyvárosokban, ahol élménybiológiát oktat, innovatív módszereivel.
Legközelebb pedig csütörtök este, az alábbi online beszélgetős esten hallhattok tőle nem hétköznapi sztorikat itt.