Rohamléptekkel szalad a nyár, mindjárt itt a szeptember. Nagy vízválasztó ez sok család életében, világszerte millió gyerek kezdi a sulit, az ovit… és bizony a bölcsit is. Magyarországon annyira beleivódott a nemzeti identitásba a szocionalizmusból hátramaradt őskövület rendszer, hogy ha egy kisgyerek három éves kora előtt intézményesül, a legtöbb esetben ferde szemmel néznek az anyukájára. Más anyukák, nagyszülők, munkáltatók, gyerekorvosok, védőnők, sőt, sok esetben még a bölcsődei nevelők is. Mindenkinek megvan a véleménye az önző és/vagy csóró anyukáról, aki idő előtt elengedi csemetéjét a családi házból (irónia!, olvassatok tovább, de vigyázzatok, az irónia folytatódik!).
Merthát csakis önző lehet az az anya, aki a még nem óvodáskorú gyereket bölcsibe íratja! Mert neki inkább karrier kell. Mert “énidőt” akar, hogy a barátnőkkel kávézzon, riszálja magát az edzőteremben a lánykori alakját hajtva, újra iskolapadba üljön, hogy ismét tanuljon, stb, stb…
Vagy a másik oldal: hogy olyanhoz ment feleségül, aki nem tudja eltartani a családot, és szegény anyának is be kell állni a mókuskerékbe, még annyit sem engedhetnek meg maguknak, hogy három évig otthon legyen.
Huszonhat hónapos fiúcska Spanyolországban élő anyukájaként mondom el a véleményem az egész hisztériáról, ami a babák bölcsődébe járatását jellemzi szeretett szölőhazámban.
Magyarország az egyetlen olyan ország, ahol az anyák ennyi ideig kapják a gyest azért, hogy a kicsiknek ne kelljen idő előtt intézményi keretek között tölteni napi néhány órát. Spanyolországban úgy működik, hogy a baba 4 (!!!) hónapos korában anyukának bizony lejár a fizetett szülési szabadsága. Persze itt is lehet trükközni, egy éves korig hosszabítható, de pénz ezalatt nem jár. Sokan előre gyűjtögetnek, hogy ezt az egy évet ki tudják használni, de bizony rengeteg baba már féléves korában bölcsődébe kerül.
Kettő éves korban kezdődik az óvodának megfelelő “gyerekiskola”, három éves kortól kötelező, de aki kétévesen nem kerül be az áhított helyre, azoknak háromévesen már csak negyedannyi hely áll rendelkezésére, gyakorlatilag lehetetlen válogatni az intézmények között. Oda kell menni, ahol van hely, ahová felveszik, és pont.
Hogy normálisnak tartom-e ezt a szisztémát? Egyáltalán nem. Nehéz helyzetben vannak a spanyol anyukák, de a cikkemben most nem összehasonlítgatni akarok. Csupán azért meséltem el, hogy lássátok, miért teljesen elfogadott az, hogy itt a gyerekek sokkal hamarabb kikerülnek anya óvó karjai közül.
Itt nem néznek nagy szemekkel, kérdően- lenézően, ha a kicsi egyévesen elkezdi a bölcsit. Nem jönnek a beszólások, az ítélkező megjegyzések, hanem valahogy természetes, hogy ez az élet rendje.
És hogy hogyan függ össze a mondanivalóm ezzel? Úgy, hogy soha nem tudhatjuk, mi van a bölcsibejárás mögött. És ma, a 21.században már nem falusi közösségekben élünk, nem úgy nevelünk gyereket, mint kétszáz évvel ezelőtt. Vagy harminccal.
Magunkra vagyunk hagyva. Anya, gyerek(ek), ideális esetben egy mindenben aktívan résztvevő, ámde dolgozó apa, és slussz. Ennyi. Nincs nagyi, mert még dolgozik. Nincs szomszédasszony, mert nem ismerjük egymást annyira, hogy rendszeresen ráhagyjuk a kicsiket. Nincs nagynéni, mert tanul az egyetemen. Nincs segítség. Csak anya van.
Ez van, ilyen világban élünk. Hiába kesergünk rajta, nem lesz olyan, amilyen régen volt. Alkalmazkodni kell ehhez az új életmódhoz: a képernyőkhöz, a számítógépekhez az iskolában, a tabletekhez, az okostelefonokhoz. És a bölcsődéhez.
Mert igenis óriási segítség. És nem, nem rosszabb anya az, aki beadja a még nem hároméves gyerekét. Csupán alkalmazkodik a helyzethez, a mai világhoz.
Karriert akarunk, mert képesek vagyunk rá. Tanulni akarunk, mert szükségünk van rá. Edzeni akarunk, mert anyaként is jól akarjuk érezni magunkat a bőrünkben. Kávézni akarunk a barátnőkkel, mert tisztában vagyunk azzal, hogy a kiegyensúlyozottságunkhoz szükség van néha egy-egy ilyen lopott órára.
És nem, nincsen kire hagyni a gyereket, amíg mi “élni” szeretnénk egy kicsit.
Az én kisfiam tizenöt hónaposan kezdte a bölcsit, egy hónap múlva pedig az ovis beszoktatás kezdődik. Tudom tovább fokozni a lenéző gondolatokat: nem mentem vissza dolgozni! Vagyis nem megyek el itthonról ahhoz, hogy dolgozzak, és magam alakítom a munkaidőmet. De a lényeg az, hogy “háztartásbeli” vagyok, a fiam mégis napi négy órát nem az otthon falai között tölt. Ebédelni hazahozom, utána pedig az egész nap a miénk, de a délelőttök bizony nem itthon telnek.
Életem egyik legjobb- és persze legnehezebb- döntése volt. Hónapokig rágódtam rajta, éppen a berögzült bölcsit elítélő gondolkodásmód, és persze az ösztöneim miatt. De beadtam, és nem bánom egy percig sem. Semmi segítségem, semmi énidőm, a férjem reggel elmegy, este ér haza. Szükségem van erre a rendszerre ahhoz, hogy olyan anyja lehessek a fiamnak, amilyen igazán szeretnék lenni.
És hogy mi van vele? Az első perctől kezdve imádja, a beszokással nem volt gond. Rengeteget tanult a bölcsiben, látszik a viselkedésén, hogy gyerekekhez van szokva. Tudom, később is megtanulhatja a szociális együttélés szabályait, de nincsen kárára, hogy a fejlődési ütemének megfelelő terelgetést kap a nevelőnéniktől. Kacagva szaladt minden reggel, és biztos vagyok benne, hogy az új csoportot is szeretni fogja.
Kiegyensúlyozza a bölcsi: tanul, megfigyel, játszik, délután pedig ott van anya. Akit szintén kiegyensúlyoz a bölcsőde: olyan minőségi időt tudunk együtt tölteni azzal, hogy tudok magamra is szánni néhány órát, amivel boldogan telnek a napjaink.
Amikor velem van, csak rá figyelek, és hiszem, hogy ez minden rosszálló tekintetet megér.