Az egyetem befejezése után az életem hatalmas fordulatot vett, és a sors egészen Spanyolországig repített, ahol már kilenc éve élek nagy boldogan. Huszonhat hónappal ezelőtt született meg a kisfiam, akit hatalmas szeretetben nevelgetünk a spanyol apukájával. Magyar gyökereimre büszke vagyok, a kisfiamnak is igyekszem átadni mindent, amit csak lehet. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy határozott anya vagyok, határozott elképzelésekkel, de magyar fejjel gyereket nevelni egy -már nem annyira, de mégiscsak- idegen kultúrában nem mindig zökkenőmentes. Ezekből a különbségekből néha vicces és néha egyáltalán nem vicces szituációk szoktak kerekedni. Elmesélek néhányat, hogy velem nevessetek vagy hüledezzetek.
- Az első, még anyává válás előtti nagyon kellemetlen pillanatokat a szülésfelkészítő tréningen éltem meg. Én minden nyelven könnyen beszélő emberke vagyok, ha érdekel valami, nem félek kinyitni a számat. Itt nem kellett volna: amikor megkérdeztem, hogy a kötelező gátmetszés mennyi pénzért kerülhető el, tizenhat döbbent szempár meredt rám, levegő után kapkodva. Itt nincs gátmetszés, se hálapénz, egyenesen felháborítónak tartják az orvosok lefizetésének rendszerét. Nagyon ciki szituáció volt, azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. A jó kis magyar egészségügy miatti berögződések, ugye.
- A gyerekágy itt sem ismeretlen fogalom, de én valahogy csak olyan anyukákkal találkoztam, akik szülés után egy héttel már hatalmas családi ebéden mutogatták körbe a babáikat. (Azt tudni kell, hogy egy spanyol ünnepi ebéd nem egy órás: dél körül találkoznak egy bárban, hogy megigyanak valamit az étkezés előtt, amire délután háromkor kerül sor. Vagy akár még később. Persze nem csak lezavarják és hazamennek, hanem szépen komótosan megadják a módját: volt már, hogy vacsoraidőben értünk haza.) Ezzel pedig az a baj, hogy valahogy elvárják, hogy mindenki így csinálja. Amikor szülés után öt nappal beállított az egész család (tizennyolc ember) egyszerre babanézőbe, na az nem esett annyira jól annak ellenére sem, hogy fizikailag teljesen jól voltam. Itt nincs komatál, nincs olyan, hogy tiszteletben tartják a hat hetet. Jönnek, vagy elvárják, hogy menjetek, és pont.
- Tudom, tudom, a hordozás még Magyarországon sem egy teljesen elfogadott dolog, de higgyétek el, senki nem nézne úgy rátok ott, mint ahogyan ránk itt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy több elismerő pillantást és megjegyzést kaptunk, mint becsmérlőt, de van annak valami bája, amikor az öreg bácsika a szívéhez kap, amikor elveszem a kezem a magamra kötött picúrom feneke alól (hiszen rögzítve van a kendő). Túlzás nélkül mondom, hogy minden alkalommal megnéztek bennünket, amikor utcára mentünk, márpedig egy boxertesóval ez bizony mindennapos program volt a kezdetektől.
- Este nyolckor az én gyerekem fürdőkádban van. Ha nem, égszakadás földindulás következik, és ember legyen a talpán, aki felöltözteti és elaltatja. Na mármost itt az a normális, hogy a szülők eljárnak meginni valamit a barátokkal munka után, akár heti több alkalommal is. Ezt egyébként imádom ebben a kultúrában, fantasztikus, hogy mennyire tudnak és mernek élni, de gyerekkel annyira nem vicces. Mindenki elvárta, hogy menjünk akár vacsorázni is (este kilenckor nyitnak a konyhák), de a kisfiunk nem aludt sem babakocsiban, sem sehol az ágyunkon kívül, ezért aztán soha nem mertünk még vele késő estig duhajkodni. A barátaink bár nem szólnak be, de tudom, hogy nem értik ezt a rugalmatlanságot.
- Spanyolországban a gyerek mindenhová megy a szülőkkel: ügyeket intézni, iskolai nyílt napra, teltházas konferenciákra, bárokba, éttermekbe. Itt nem áll meg az élet, ha gyerek születik. Ennek vannak előnyei és hátrányai is, de én most csak az étterembe járást emelném ki: a kisfiam pici korától hozzá van szokva a házon kívül ebédeléshez, így bárhol legyünk is a világban, sehol nincsen vele gond. Kialakult a kis rendszerünk, tudjuk, mivel kell lekötni, ő pedig cserébe képes élvezni az éttermes étkezéseket. Ehhez persze nekem is hozzá kellett szoknom, nem volt könnyű szembemenni a magyar kisvárosi beidegződésemmel, miszerint a gyereknek otthon a legjobb.
- Az iskola nem hatéves korban kezdődik, hanem a fiam már szeptemberben kezdi. Jó, nyilván erős túlzás, hiszen nem írni olvasni tanul kettő évesen, de a rendszer úgy épül fel, hogy az óvodát már iskolának nevezik, és ugyanabban az intézményben kezdik a tényleges tanulást, mint ahová “oviba” jártak. Ebbe rendszeresen belezavarodok, képtelen vagyok normálisan elmagyarázni, mi következik mi után. Talán mire egyetemre megy, megtanulom.
- Baszkföldön élünk, Észak- Spanyolországban. Itt nem pálmafás tengerpartok vannak, hanem hideg és hó az óriási hegyek között elterülő fennsíkon. Sapkát azoban akkor sem adnak a gyerekre, ha havazik. Nem túlzok. Komolyan nem. Előre félek, hogy idén ősztől hogyan győzöm meg az én kis akaratos rémes kétévesemet, hogy neki bizony fel kell venni a sapkát és a sálat akkor is, ha senki máson nem látja. Ja, az egyik leggyakoribb gyerekbetegség a fülgyulladás. Nem tudom, miért…
- A fiamhoz magyarul beszélek, de ha nem vagyunk egyedül, az agyam automatikusan átkapcsol spanyolra. Sokszor összeakad a nyelvem, vagy egyszerűen csak ennyira elfáradok (vagy már alapból fáradt vagyok, mert átaludt éjszakánk még mindig nem volt), hogy összekombinálom a különböző nyelvek szavait. Magyarul ragozni spanyol igéket nagyon vicces tud lenni. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a kisfiam magyarja. Jelenleg nagyon cuki:)
Sokáig sorolhatnám még ezeket a nem mindennapi eseményeket, de nincs annyi hely a cikkben. Talán két év múlva ismét írok egy összefoglalót. Addig is, ha van kedvetek, kommentben meséljetek hasonlóan érdekes vagy vicces történeteket, amelyek kulturális különbségekből fakadnak!