Nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan belefutunk fiam ovis létének első igazi problémájába. Egy hónapja sincs, hogy elkezdődött a tanév, a beszoktatást gyerek- és szülőtpróbáló hetei után végre nyugalom következhet. Vagyis következhetne, ha nem várt volna az óvónéni már második alkalommal, hogy ne rohanjunk, beszélni szeretne velem. Bennem mindkétszer meghűlt a vér pár pillanatra, hiszen elképzelésem sem volt, hogy az én végtelenül jámbor és nyugodt, kétéves kisfiam ugyan mit követhetett el. (Azért ovis kétéves, mert külföldön élünk, a gyerekek intézményesítése nálunk hamarabb kezdődik.)
Aztán persze gyorsan fény derült a problémára, mind a két esetben ő maga mutatta a karját, ahol kivehetően látszott egy kicsi fogsor nyoma. Az óvónéni nyugalmat sugározva, de határozottan és részletesen mesélte el a történteket: van egy kisfiú, aki sajnos nagyon harap, és az én fiam bizony nagy kedvence. Pablo hatalmas kisgyerek, egy fejjel magasabb a kortársainál, ettől függetlenül azonban még baba. Igazi gyámoltalan kis mackó, aki viszont nagyon népszerű, már sok kis barátot szerzett az új oviban. Nevet nem mondott a nevelő, de a fiam már (számomra) érthetően beszél, itthon aztán hamar elmondta az apukájának, hogy Victor harapta meg ilyen durván. Victrorral már tavaly, a bölcsibe is együtt jártak, és sajnos ott is harapott, de akkor az én fiamat még elkerülte. Most talán éppen azért ő a kiszemelt, mert ismeri.
Mit lehet tenni ilyen esetben?
Egy másik megharapott kisfiú anyukája oroszlánként ugrott a tényre, hogy gyermekének fájdalmat okoztak. Az első gondolatom bevallom, nekem is az volt, hogy remélem, a harapós kisgyerek megkapta a büntetését. Életünk legfontosabb kincseiről van szó, sokszor az ösztöneink ellen harcolva hagyjuk őket az oviban, hiszen olyan picik még. Normális tehát az, ha első reakcióként elborul az agyunk és számonkérünk.
Itt azonban meg kell állni, mélyeket lélegezni, és átgondolni a dolgokat. Ez a másik anyukának nem sikerült, az óvónéni határozott hangon tette helyre: felhívta a figyelmét arra, hogy képes megoldani a kényes szituációt.
Nem úgy tűnt, hogy meggyőzte a mérges szülőt, én mégis remélem, ennyiben marad a dolog, hiszen akármennyire dühítő is a tehetetlenség, és akármennyire az életünk árán is a gyermekünket védelmeznénk, egy ekkora emberke fejlődésének bizony normális része az, ha harap. Bárkivel előfordulhat, bármelyik pici haraphat. Kislány, kisfiú, egyéves, kétéves, egyke vagy nagycsaládból érkező, teljesen mindegy. Nem kell komoly családi problémákat vagy szülői agressziót keresni a háttérben, egyszerűen csak bele kell képzelnünk magunkat a helyükbe, így talán könnyebben megértjük őket: ennyi idősen még nem biztos, hogy beszélnek, hogy érthetően ki tudják magukat fejezni.
A babák mindent a szájukba vesznek, a harapáson keresztül is gyűjtik a tapasztalatokat a világról. A harapásnak nem lesz vége egy bizonyos kor elérkezésével, egészen három éves korig teljesen normális viselkedési forma. Egy két-három éves kisgyerek már tudja, hogy a harapás fáj, hogy a harapással fájdalmat okoz. Ennek ellenére nem szándékosan teszi- vagy legalábbis nem olyan szándékkal, mint amilyet mi, aggódó szülők látunk bele. Önkéntelenül, belső késztetésre teszik ugyanúgy, mint ahogy tüsszentenek vagy köhögnek.
Egry Zsuzsanna a www.kapcsolodoneveles.hu oldalon Patty Wipfler (a Kapcsolódó nevelés megközelítési mód kidolgozója, az általa alapított amerikai Hand in Hand Parenting szervezet több mint 25 éve nyújt információt, képzéseket, tanácsadást kisgyermekes családoknak, segítve őket abban, hogy ne maradjanak magukra és hosszú távon biztosítani tudják a családi élet sikerét) írását fordította le, melyben nagyon jól körüljárja a témát. A teljes cikk itt olvasható, én csak egy fontos részét emelem ki:
“Az kisgyerekek főleg akkor harapnak, amikor félnek, vagy csalódtak valamiben. Amikor nem volt lehetőségük nyugodt és közeli élményekkel feltöltődni szüleik vagy gondozóik körében, vagy olyan feszültség keletkezett bennük, amit nem tudtak kifejezni természetes úton, például a síráson kersztül….Ha egy gyermek harapásban fejezi ki érzéseit, nem jelenti azt, hogy a szülő vagy a gyermek hibás lenne. A harapás épp olyan, mint egy taknyos orr, általános, és nem élvezet sem a gyereknek, sem a szülőnek. Kellemetlenül érinthet más gyereket is, de nem azt jelenti, hogy bárki is rossz lenne.”
Igyekszem ezt szem előtt tartani, bármennyire nehéz is mosolyogva reagálni az újabb harapásnyomokra. Nekem szerencsém van, nem kell átélnem az ilyen viselkedés okozta feszültséget. Mivel ismerem a harapós kisfiú szüleit, tudom, hogy nagyon rosszul érzik magukat a kialakult helyzet miatt, de meg van kötve a kezük: a pici oviban van, nem tudnak mellette lenni egész nap. És ha tudnának sem érne semmit, egyszerűen nem lehet megakadályozni.
És hogy mit tehetünk mi? Semmi esetre se essünk neki a szülőknek, a kisgyereket felelősségre vonni pedig eszünkbe ne jusson! Próbáljuk észben tartani, hogy minták vagyunk a gyermekeinknek, a reakcióinkkal is tanítjuk őket. Bízzunk az óvónéniben, szakképzett pedagógus, tudja, hogyan kezelje az ilyen helyzeteket. Akármennyire nehéz is nem szóvá tenni, mégis ez a legjobb, amit tehetünk. Gyermekünkkel pedig beszéljünk róla otthon, nyugodtan, akár játék közben. Magyarázzuk el neki, hogy nem helyes megnyilvánulás, de ha megtörténik a baj, ne agresszióval válaszoljon, hanem kérjen segítséget egy felnőttől. Akármilyen picik is, higgyük el, megértik a szándékunkat, és ha helyesen kezeljük a helyzetet, ők is megtanulják a helyes reakciót. Ez a legjobb példa, amit nekik mutathatunk.
Veletek előfordult már ilyen? Ti hogyan reagálnátok? Elhiszitek, hogy valóban nem nevelési probléma megnyilvánulása a harapás? Meséljetek!