Péntek este fél 8-kor tudtam leülni, hogy helyzetjelentsek Nektek. Szerda óta nem jelentkeztem, az akkori cikkemben leírtam, hogy egyik pillanatról a másikra bezártak a városunkban minden oktatási intézményt. És megijedtem, mert egészen addig nem vettem komolyan a koronavírus keltette pánikot.
Három napja élünk ebben a rémálomban, és megmondom őszintén, sokkal többnek tűnik. A hangulatom szinte óránként változik, tegnap még nagyon magam alatt voltam a kilátástalanságtól. Ma délben a baszk kormányzó veszélyzónává nyilvánította egész Baszkföldet, Spanyolország egyik legnagyobb északi tartományát, és a híreket olvasva elsírtam magam. Aztán Dóri, a Pöttyöslabda főszerkesztője felhívott, és a beszélgetésünk lelket öntött belém. Felvidultam, mert már nem láttam olyan sötéten a jövőt. Ő ott, a messzi Magyarországon, ahol nem rendelték el az iskolák bezárását, ahol a mozik kiskapukat keresve kistermes vetítéséket szerveznek, ahol az emberek még mindig hőbörögnek, hogy dehát őket ne korlátozza senki, na ott látja az egésznek a lényegét: a #maradjotthon nem rólunk szól. Nem arról szól, hogy a vírustól mindmeghalunk.
Hanem arról, hogy így segíthetünk Európának túllenni ezen az elképesztően borzasztó helyzeten.
Vitoria Spanyolországban az egyik koronavírus- gócpont. Nálunk zárták be először az iskolákat, elindítva ezzel egy pánikcunamit. Én nem rohantam nagybevásárolni, mert a férjem, az én drága okos és tájékozott férjem meggyőzött, hogy semmi szükség rá, de az emberek nagyrésze letarolta a szupermarketeket. Egy nyugodt, északi városrészben élünk, egészen olyan, mint egy nagy falu, mindenki ismer mindenkit. Csütörtök reggel elsétáltunk a henteshez, és döbbentem hallgattam, ahogy mesélte, hogy az iskolabezárás kihirdetése után annyian megrohanták, hogy másfél nap alatt több forgalma volt, mint egész karácsonykor összesen. Áruja persze van bőven, hiszen a beszállítás nem állt le, és nem kell kétségbeesve fél malacot felvásárolni.
Ma reggelre esedékes lett a heti vásárlásunk, mivel a férjemnek dolgozni kellett, a kisfiammal indultunk neki. Már a nyitáskor ott voltunk, és minden polc tele volt (kivéve a wc papír szekcióját, komolyan nem értem, hogy miért prioritás…). Nagyon sokan voltak, ez tény, és mindenki rengeteg élelmiszert vett, de nyugodtan tudtunk körbemenni és fizetni. Néhány alapélelmiszerből többet tettem a kosárba, van itthon tészta, rizs, paradicsomszósz, alma, répa, krumpli, olaj, de nem vittem túlzásba, hiszen mára már világosan látszik: Olaszország példáját követjük. Mindenben az ő lépéseit másoljuk, nyugodt vagyok hát, hiszen az élelmiszerboltokat és a gyógyszertárakat nem fogják bezárni.
Éppen nyugodtan pakoltam itthon, amikor hívott a férjem, hogy veszélyhelyzetet hirdettek. Nagyon megijedtem, mert hirtelen nem értettem, ez mivel jár. Aztán nagyokat lélegezve lecsillapodtam, és beláttam, hogy semmi mást nem tudok tenni, csak sodródni az árral.
ÉS BETARTANI MINDENT, AMIT A KORMÁNY UTASÍT.
A férjemnek boltja van, lakberendezési tárgyakat, konyhai eszközöket, ágyneműket árulnak. Nem kaptak hivatalos utasítást rá, ám miután a Zara üzletlánc bezárt, és egyik bár és étterem sem nyitott ki délután, ő is lehúzta a rolót, és hazaküldte az eladólányokat. Két hétig itthon lesz velünk.
Gazdaságilag beláthatatlan következményei lesznek a rendelkezéseknek. Van némi tőzsdei befektetésünk, három nap alatt elbuktuk a felét. A dolgozókat ki kell fizetni, a bérleti díjat ki kell fizetni, az adókat ki kell fizetni. Hogy miből, hogyan, az a jövő zenéje. De a teljes bezárás az egyetlen módja annak, hogy lelassítsák a vírus terjedését.
Már nem arról van szó, hogy mindenki zombiapokalipszistől rettegve bezárkózik hét lakat mögé. Végre eljutott az emberekhez a járvány valódi mibenléte: azért kell otthon maradni, hogy ne egyszerre betegedjünk meg mindannyian. Ez a kulcs. Mert nem fogunk belehalni. Az emberek nagyrésze lábon fogja kihordani. Mert el fogjuk kapni. De nem mindegy, hogy egyszerre 50-en vagy 500- an vagyunk kórházban. Baszkföldön 320 megbetegedés van, ebből csak 131-en szorulnak kórházi kezelésre! Ez az, amit végre mindenki kezd megérteni: azzal, hogy otthon maradunk, segítünk az országnak, Európának, hogy gyorsabban túllegyünk az elkerülhetetlen járványon.
Ez érződik a levegőben. Az emberek félnek. Félünk. De már nem a vírustól, hanem attól, hogy mennyire viseli meg a gazdaságot ez a krízis. Borzasztó helyzet, kétségbeejtő. De mindannyiunk érdeke, hogy minél hamarabb lecsillapodjon, hogy ne legyenek tömeges megbetegedések.
Nem célom észt osztani ezzel a cikkel. Remélem, nálatok is egyre többen belátják, hogy miért kell otthon maradni.
Nálunk most ez van. Nyugodt félelem. Higgadt otthonmaradás. Rövid kutyasétáltatás a határban. Együttlét, rajzolás, meseolvasás, sütisütés, a kelleténél több tévézés. Nagyon nehéz, nagyon ijesztő, de szegény olaszok példáját látva kezdünk lehiggadni, és kezdünk berendezkedni a minimum két hetes itthonlétre.
Csak így fogjuk tudni legyőzni.
Vitoriában már látjuk.
Végül pedig itt hagyom Nektek Sebestyén Balázs videóját. Nézzétek meg, higgadjatok le, és maradjatok otthon, ha tehetitek.
Európáért. A jövőnkért.