Quantcast
Kezdőlap Aktuális Kutyaharapás- egy korszak vége a karanténban

Kutyaharapás- egy korszak vége a karanténban

Gégöl Sarolta

Nem akarok ötleteket adni kutyatartáshoz. És nem célom, hogy az állatvédőknek még munkát adjak, mert így is van nekik elég. De eltökélt vagyok abban, hogy megmutassam, hogy a legváratlanabb helyzetekben mennyire működik a MOM POWER! És ha ez ösztönösen bennünk, anyákban megvan, mi teszünk azért, hogy a testedet is felkészítsd az ilyen helyzetekre?!

A nő becsapta a furgon hátsó ajtaját. Megkérdezte a sofőrt, hogy biztosan nem tudják-e elintézni máshogy. A férfi rázta a fejét. Beült a kocsiba és indított. Megpördült az autó kereke az építkezési törmeléken. Gyorsított, elhajtott. Az ablakból lestem (most is) a történéseket, a karantén óta volt ez így…..

Januárban költöztünk a jelenlegi lakhelyünkre. Rengeteg változást kellett megszoknunk; a legnagyobb talán az volt, hogy külföldről költöztünk haza. Ekkor még nem tudtuk, hogy az újépítésű lakásokkal és házakkal sűrűn benőtt utcánkban, szemben velünk, az építkezéssel egy helyen van egy kisebb házrész, ahol lakik egy család és egy kutya. Ez akkor derült ki, amikor a kötöztetők meghozták a holmiijainkat. És olyan hevesen akart „megismerni” az új szomszéd, hogy a fogai elől felugrottam a teherautóra.

Tudatosult bennem, hogy a lakhelyünk előnyeinek élvezése mellett komolyan oda kell figyelnem. A KUTYÁRA. Így kezdődött minden. A napjaink és a kijárásaink állandó részese lett ez az állat.

 „Állj meg, én megyek előre, mert nem látom, kint van a kutya? Lassíts, mert figyelnünk kell a kutyára. Még ne nyisd ki az ajtót, mert kint van a kutya. ” hányszor elhangzott a számból. Aztán a gyerekek már tudták, mi a dörgés, pedig csak 3 és 5 évesek. Megszoktuk. Együtt éltünk vele. Hogy miért nem szóltam? Mert nem tudtam kinek. Az illetékeseket csak „az ablakos megfigyeléseimből” ismertem. Nem tudtam átrohanni. No meg a szomszéd mondta, hogy egyedül ne is menjek át. Inkább küldjek egy férfit hozzájuk, ha akarok valamit. Amikor a tél és a hidegek állandósult, a kutya lefogyott, sokszor dideregve ült a kapu előtt. Az ilyen alkalmakat számoltam magamban. Semmi nem történt. Egyik délután kihívtam az ebrendészetet. Mert abban bíztam, hogy melegbe viszik és mivel még csak másfél éves, lehet, hogy találnának neki jobb gazdát. Nem vitték el. Hogy miért? Nézd meg a képet, nem magyarázom….

Miután elkezdődtek a vírus miatti korlátozások, abban reménykedtem, hogy most aztán lesz idejük a gazdiknak foglalkozni a kutyával, lesz alkalom a nevelésre. Reménykedéseimet fűtötte, hogy a kölykök egész nap online tesi órát tartottak az udvaron. De nem változott semmi. A kutya rendszeresen kiszökött. Imáimba már a foltos kóbor macskát is bele foglaltam. Mert az online fizika óra keretein belül a fiúk a súlytalanság, a húzó erő és a becsapódás erejét a macska ágról való katapultálásán keresztül figyelték meg.

Egyik napsütéses napon, testmozgásra hivatkozva elhagytuk a lakást. A kutya nem volt kint. Az oldalsó kapun kivittem a biciklit, rollert. Hogy menjünk egy kört. Bukósisakkal a fejükön elfoglalták a gyerekek járgányukat. A kisfiam a futóbiciklijén körzött, közben ezerrel csengetett és sikoltozott örömében. Szabadnak érezte magát. Én meg mosolyogtam, mert valóban jó volt szabadnak lenni. Ezzel a mosollyal az arcomon hajtottam le a fejemet és igazítottam meg a kislányom rollerének a kormány magasságát.

Ekkor a szemem sarkában megláttam. Fekete volt és nagyon, nagyon gyorsan futott. Egyenesen a kisfiam felé, aki saját kacagását a csengő hangjával kísérte. Egy pillanat alatt tudtam, hogy mi fog történni. Tudtam, mégis azt képzeltem, hogy megakadályozhatom. „Menj az autó mögé” utasítottam a kislányomat. És megindultam, futottam a fiamhoz. Teljes erőmmel gyorsítottam. A legrövidebb utat választottam, hogy minél előbb ott legyek. Kiabáltam mindenfélét a kutyának, de nem hallotta, nem figyelt. Előre szegezett fejjel, hátra húzott fülekkel v-a-d-á-sz-o-t-t. Az én gyerekemre. A következő gondolatom az volt, hogy nem fogok odaérni. Magamban a kutyát kérleltem, hogy az arcát ne! Kérlek, ne harapd meg az arcát. Akkor ott azt gondoltam, hogy az lenne a legkézenfekvőbb, mivel ott vannak egy magasságban.

Egy pillanattal előbb ért a gyerekhez a Fekete. A bal oldalát kapta el, a csípője felett. A következő pillanatban ért oda a lábam a lendületemmel a kutyához. A mellkasához. Elbotlott. A gyerek a földre esett és üvöltve sírt. Ezt csak hallottam és nem láttam. Mert csak a négylábúra tudtam koncentrálni. Felállt és velem szemben leszorított fejjel állt. Attól féltem, hogy kikerül, és újra támad. Ezért megindultam felé. Hatalmasat kiáltottam és dobbantottam. Befutott a sarokba, kellő távolságra került, hogy visszaforduljak a kisfiamhoz. Felkaptam a gyereket az egyik kezembe, a másikba a bringát, hogy legyen mit a kutyához vágnom. Erre azonban már nem volt szükség, mert mire megfordultam a kaput nyílt és záródott. A kutyát beengedték.

Nem, nem jöttek ki, hogy mi történt.

A gyerek úgy remegett, mint őszi szélben a nyárfalevél. És zokogott. Ölelés után vetkőztetni kezdtem. Dzseki, vékony pulcsi, póló, atléta és a bőre. A bőre ép maradt. A dzsekije tocsogott a nyáltól…..

Másnap reggel nyitott kapunál dolgoztak a munkások. Átmentem. Egyedül. Elmondtam. A kutya tulajdonos tagadott. Ismertettem az eljárást a kutyával és a tulajdonossal szemben, ha megharap valakit. És mi tovább éltük az életünket. Igaz, egy darabig újra a mosógépben volt az ágynemű minden alvás után, úgy összepisilte magát a gyerek.

Két hét múlva a kutya megharapta a szomszéd kisfiút. Neki nem volt ott az anyukája. A kórházban feljelentést tettek és eljárás indult. Néhány nap múlva megint megjelent az ebrendészet. Most nem az volt az ügymenet, hogy a sofőr leparkol a ház előtt, és elmegy kávézni. Hanem megállt és kinyitotta az autót. Még papírokat is kitöltött. A gyerekek berakták a kutyát az autóba. A nő becsapta a furgon hátsó ajtaját. Megkérdezte a sofőrt, hogy biztosan nem tudják-e elintézni máshogy. A férfi rázta a fejét. Beült a kocsiba és indított. Megpördült az autó kereke az építkezési törmeléken. Gyorsított, elhajtott. Az ablakból lestem (most is) a történéseket, a karantén óta volt ez így…..

Ez is tetszeni fog