Furcsa érzés volt utoljára tapsolni este 8 órakor. Azt mondják, egy szokás beépüléséhez 21 nap elég. Mi ennek a dupláját voltunk teljesen bezárva…
Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni az első napokat: március 14-e volt, este 10 óra. Még csak néhány helyről szólt bátortalanul a taps. Másnap az internetnek köszönhetően villámgyorsan terjedt el az egész országban: 20.00-kor tapsoljunk, hogy a gyerekek is részt tudjanak venni benne.
Beégett. Vasárnap volt, fújt a szél, szürke volt az ég. Már öt perccel hamarabb kint toporogtunk nagykabátban, Pablo, a kisfiam még izgatottan ugrált. Sorra nyíltak a szomszédok ajtói, mindenki kijött. És este 8-kor könnyekkel a szemünkben és rettegéssel a szívünkben csapkodtuk össze a tenyerünket, bátorítóan mosolyogva egymásra. Miután lefektettem a fiamat, még egy órán keresztül sírtam a férjem karjaiban. Nem tudtam, hogyan tovább. Senki sem tudta. Csak a borzalmas számok jöttek, a szívfacsaró képek az újságokban, a Facebookon.
Aztán belejöttünk a gyurmázásba, a rajzolásba, a tornába, az akadálypálya építésbe, a Mancs őrjáratba, az együtt főzésbe, az öt perces kutyasétáltatásokba, a majdnem hároméves kisfiam pedig gyorsan megértette, hogy miért nem mehetünk ki a parkba és miért nem találkozhatunk az unokatesókkal. Mindenhol a koronavírus jött velünk szembe: barátságok mentek tönkre a nézőpont- különbségek miatt, interneten estek egymásnak az emberek, hogy ki szerint mi lenne a jó.
Meg jött a reménykedés is: talán tanulunk belőle. Talán most felértékelődik az együtt tölthető idő, talán most kevésbé leszünk önzőek.
Én nem voltam ilyen pozitív, nincsenek illúzióim. Nem vagyok megkeseredett ünneprontó, de azt már régen megtanultam, hogy a jóhoz könnyen hozzászokik az ember, és gyorsan elfelejti a hullámvölgyeket.
És igazam lett. Eltelt negyvenhárom nap, és végre kimehettünk. A fiam sikongatva rohangált fel- alá, mint egy kiscsikó, én meg lefeküdtem a fűbe, és nevettem.
Hétről hétre jöttek az enyhítések: elkezdhettünk sportolni, nyitottak a boltok, mehettünk biciklizni napi egy órát a gyerekekkel.
Az elején mindenki hőbörgött, hogy lesz ennek még böjtje, mert mindenki egyszerre áramlik az utcákra. Az erkélyrendőr szomszédok most már nemcsak fentről videózták a szabályszegőket, hanem szemtől szembe okoskodhattak.
Aztán pedig teltek a napok, beköszöntött a nyárelő, és egyszerűen minden a régi lett. Egyik pillanatról a másikra gördült le a szívemről az aggódás és a reménytelenség nehéz köve azzal, hogy végre gyerekeket láttam az utcán. Múlthét szombaton pedig utoljára szólt a taps este nyolc órakor.
VISSZATÉRT AZ ÉLET!
És hogy mi van most nálunk?
Tegnap étteremben voltunk a barátainkkal! Nyitott hely, csak a teraszokon lehetett leülni, előre foglaltunk, és még jó sokáig nem lesz étlap, de végre végre végre újra úgy élünk, mint K.E. (Koronavírus előtt)!
A férjem egy lakberendezési boltban dolgozik, és bár azt várta, hogy hetekig nem sok értelme lesz bemenni, óriási meglepetésben volt része, amikor az első napokban folyamatosan tele volt a bolt vásárlókkal. Akik azóta is bátran költik a pénzüket. Maszkban, kesztyűben, nagyjából betartva a másfél méteres távolságot, de úgy, mint K.E. Vígan beszélgetve a rég nem látott ismerősökkel, poénkodva az eladókkal, mintha az elmúlt két és fél hónap soha nem is lett volna.
Mától a bárok is kinyitottak: csak feleannyi vendéget fogadhatnak, de nyitva vannak. Mediterrán ország vagyunk, itt nem szégyellnivaló a kocsmába járás: gyerekek, felnőttek, idősek délelőtt, ebédidőben, délután, este…kávé, üdítő, hideg sör, sangría, gin tonik. Nálunk így szocializálódnak a családok, a bár mindennek a kiindulópontja- családi kupaktanács, randi, baráti szülinapozás. Gondolhatjátok hát, mekkora öröm ez nekünk: mostmár tényleg vége!
Reggel a körmösömnél voltam, aztán a fiammal és a kutyánkkal elmentünk a hétindító bevásárló körutunkra. A zöldségesnél a lányok hangosan kacagtak éppen valamin, amikor beléptünk, Pablo megkapta a szokásos cseresznyéjét, a hentesnél pedig a nyalókát, miután kedélyesen elbeszélgetett a kedvenc eladójával. Mivel zárt térben kötelező, minden boltban felveszem a menő dinoszauruszos maszkomat és fertőtlenítem a kezemet az alkoholos oldattal, ami közvetlenül az ajtóban van minden egyes helyen, hogy még véletlenül se felejtsük el.
Szombaton Pedro Sanchez miniszterelnök bejelentette, hogy lesz nyár:), megnyitják a külföldi turisták előtt a határokat. Hogy ez a gyakorlatban hogyan fog kinézni, még nem tudjuk, de az én szívem szárnyal ettől a hírtől. Mennyivel könnyebb így előre nézni, mennyivel könnyebb pozitívan ébredni minden reggel!
Nem tudom, hazajutunk-e Magyarországra júliusban a tervezettek szerint, de legalább már nem határozottan nem a válasz, ha a nyaralás kerül szóba.
Szintén mától végre nincsenek idősávok, bármikor kimehetünk sportolni vagy a gyerekekkel sétálni. Nem kell tartani az egy óra intervallumot sem, szabadon játszhatunk kint akár egész délután.
Hogy lesz-e újabb vesztegzár? Nem tudjuk. Lesz-e következménye annak, hogy visszatérünk a normális kerékvágásba? Fogalmunk sincsen.
De tudjátok mit? Már nem is érdekel bennünket. Egyszerűen csak élvezzük a szabadságot. Maszkban, kesztyűben, fertőtlenítve, szabályokat betartva. Mert mostmár tudjuk, hogy milyen fegyelmezetten otthon maradni, ha a közérdek azt kívánja. Meg kell tanulnunk együttélni a vírussal, mert eltűnni sajnos nem fog. Legyőztük. A félelmeinket legalábbis biztosan…
Pablo vasárnap lesz három éves. Április elején még sírva gondolkodtam azon, vajon fogunk-e a családdal ünnepelni. Mindenki nyugtatgatott, hogy majd meglátom, mekkora össznépi bulit csaphatunk. Sajnos valamennyire igazam lett, minden családtagunkkal még mindig nem találkozhatunk, mert a tartományok között tilos az átjárás, a nagymama pedig La Riojában lakik, nem Baszkföldön, de a március óta nem látott unokatesók jönnek. Mostmár az eufóriától és a megkönnyebbüléstől könnyes a szemem, amikor a tortán és a dekoráción agyalok.
Túlvagyunk az első körön, és erősebbek lettünk. Ha jön a következő, állunk elébe. Mert tudjuk, hogy annak is vége lesz egyszer.
Boldog szülinapot, pici fiam, boldog újjászületésnapot, Európa!
Köszönöm, hogy rendszeresen olvastátok a helyzetjelentéseimet itt, a Pöttyöslabdán. Nem tervezek többé a koronavírusról írni, cserkészbecsszó!:)