Sziasztok, visszatértem:)! Júniusban huszárvágással, egyik napról a másikra döntöttem úgy, hogy eltűnök a Facebook, a Messenger és az Instagram színéről. Első felindulásomban törölni akartam mind a személyes, mind pedig a blogos profilomat, jól be is harangoztam, majd ahogy nálunk, Békés megyében mondják, segget feneket csináltam a számból, és az egyik barátnőm nagyon átgondolt és meggyőző érvelésének hatására úgy döntöttem, nem dobom sutba évek “munkáját”. A munka szót használom, hiszen rengeteg időt töltöttem a profiljaim aktualizálásával.
2000 km- re élek a családomtól, a gyerekkoromtól, az egyetemi éveimtől. Nemcsak úgy elsodort az élet, hanem fizikailag is távol vagyok, nagyon távol. Éppen ezért nekem a közösségi média a kapcsolódási pont a tíz évvel ezelőttig élt életemmel.
Képmutató/álszent sem szeretnék lenni, nyilván azért írok, azért osztok meg képeket magunkról, mert extrovertált személyiségű emberként egyszerűen szükségem van rá. Jól esik a visszajelzés, jól esik, hogy nem szorul belém a szó: az írás nekem az a művészet, ami nem adatott meg másban- nem tudok festeni, nem tudok táncolni, nem tudok klasszikusan maradandót alkotni. De írok és mesélek.
Júniusban nagyon elegem lett mindenféle kinyilatkoztatásból. Megcsömörlöttem a koronavírust meglovagoló wannabe- bloggerektől, utazóktól, külföldi híradóktól….igen, én is közéjük tartoztam. A bejegyzés, amiben beszámoltam arról, hogy vesztegzárba kerültünk, a blogom legolvasottabb írása lett. Kikerekedett szemekkel néztem a statisztikát: sok-sok ezer kattintás, megosztás. Nem tudatosan kerestem az olvasottságot ezzel a cikkel, de mégis az lett belőle, és nem tudtam felhőtlenül örülni neki.
Na de mindegy is, nem untatlak benneteket még jobban a hosszú folyamattal, ami elvezetett ahhoz, hogy írjak Dórinak, a Pöttyöslabda főszerkesztőjének, hogy szabadságra teszem magam mindenféle internetes platformon- határozatlan időre. Ő abszolút támogatott, és türelmesen megvárta, hogy elmúljon az írásundorom.
Három hónap kellett hozzá. Három hosszú, gyorsan elrohanó, de csodás élményekkel teli hónap. Kikapcsoltam. Befelé figyeltem. Meg a családomra: a férjemre és a pici fiamra. És olyan fantasztikus nyarat varázsoltunk ebbe a furcsa 2020-ban, hogy azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni. Nem tudta ország- világ, hogy merre járunk, nem bújtam állandóan a Facebookot, nem nyomkodtam akár órákon keresztül a telefonomat.
Hanem játszottam, ettem-ittam, futottam, pusziltam, bújtam, öleltem, beszéltem, hallgattam, olvastam, kerestem önmagam. Boldogan, kiegyensúlyozottan, “gondok” nélkül.
Teljesen feltöltődtem, és beláttam egy nagyon fontos dolgot: nem akarok mondanivaló nélkül, némaságban létezni. Amin viszont változtatni szeretnék, az a hangom. Az irány, amerre megyek. Írni fogok. Mutatni fogok. Tele vagyok ötletekkel, gondolatokkal, mindennapi élményekkel. Viszont azt teszem, amit idáig nem sikerült, de amire a három hónap digitális detox megtanított: könyörtelenül kiszűröm azt, amire nem vagyok igazán kíváncsi, ami nem ad, ami elvesz, ami lehúz, ami elszomorít, amin nem tudok változtatni. Kiléptem nagyon sok zárt csoportból, blokkoltam profilokat, kikövettem oldalakat, töröltem ismeretlen “ismerősöket”, és egy pillanatig nem remegett meg a kezem a törlés gombra kattintva. Nem kommenteltem, nem lájkoltam, nem osztottam meg. Hanem kiszűrtem mindazt, amire a jövőben koncentrálni szeretnék.
Meg persze helyretettem magamban, hogy nem tetszhetek mindenkinek.
Szerintem egy- egy ilyen távollét mindenkinek elkelne. Talán kevesebb lenne a vehemens kommentelgetés, talán nem esne neki mindenki mindenkinek, talán tanulnák egy kis alázatot a közösségi médiák világához…Vagy nem, gyanús, hogy bilibe lóg a kezem. Mindenesetre nekem nagyon jól jött ahhoz, hogy kitisztult fejjel tudjam folytatni. Mert akarom, hogy az életem része legyen.