Az aggodalom valójában miben is mérhető? Nem csak az átvirrasztott éjszakák, a telesírt párnák, a reményvesztett sóhajok száma mutatja, hogy éjt nappallá téve reszketek valakiért, de a mérleg is. Mondhatnám, hogy örömteli a gyors súlyvesztés, de azt hiszem, mind úgy vagyunk vele: inkább maradnánk egy kicsit nehezebbek, csak a család egészsége rendben legyen.
Amikor gyermeket tervezünk, általában csak a jó dolgokra koncentrálunk, ami nem is baj, hiszen ha a problémákkal foglalkoznánk, valószínűleg bele sem vágnánk a családalapításba. A sok boldognak elképzelt pillanat és a rózsás babaarc egyébként tényleg valósággá is válik, de inkább csak pillanatokban, percekben csíphető el, mintsem hetekben vagy hónapokban.
Sok dologra fel lehet készülni, ha a gyerekünk beteg lesz, bár az első néhány tüsszentés, esetleg lázas éjszaka garantáltan gyomorszájon vágja a kezdő édesanyát. Amíg a baba pici, természetes, hogy az édesanyja marad vele, de ez a feladat valahogy az anyákra „ragad”. A totyogó is még az anyja társaságát keresi, amikor rosszul érzi magát. A kisgyereknek nagyobb biztonságot nyújt anyuci jól ismert szívverése, a kiskamasz pedig már megszokta, hogy mindig anya marad otthon, amikor éppen beteg. Anya levese finom és gyógyító, senki nem simogat úgy, ahogy anya, és senki nem beszél olyan lágyan és megnyugtatóan, mint édesanya, amikor vigasztalni vagy altatni próbál.
Bár az évek gyorsan telnek, a betegségek ideje alatt mintha megállna az idő. Ólomlábon telnek a percek mire hat a lázcsillapító. Amikor fuldokolva köhög a gyerek, ki tudja lesz-e következő lélegzetvétele? Az előbb evett valamit és most csupa kiütés, vajon ez mennyire súlyos allergiás reakció? Mikor döntünk jól: ha rohanunk a kórházba, vagy ha inkább otthon maradunk? Anyaként sokszor egyedül vagyunk a gyerekünkkel, amikor ilyen dolgok történnek, a felelősségünk pedig óriási: egy másik ember élete.
A jeges rémület markolássza a torkunkat, hívjuk az ügyeletet, a mentőket, a kórházat, beadjuk a kúpot, benyomjuk a gyógyszert, kinyitjuk az ablakot, a fagyasztót, mindegy, csak valaki segítsen AZONNAL. Ha baj történik: az én hibám. Ha fölöslegesen rángatom a gyereket a kórházba, leszidnak: ejnye, butuska anyuka. Jót tenni aligha lehet.
De tudjátok mit?
Ki lehet bírni az átvirrasztott lázas éjszakákat, ahogyan azt is, hogy egész nap nem eszel, csak futva egy-két kanállal a gyerek elé szervírozott ételből. Ki lehet bírni azt is, hogy egy vagyont költesz gyógyszerre, hogy orvoshoz mész – már megint – mert nem használ az orvosság. Kibírható a munkahelytől távol töltött idő, és a kupleráj a lakásban. Elviselhető néhány összeszólalkozás a férjeddel, mert mindketten halálra aggódjátok magatokat.
Ki lehet bírni, hogy a gyerek üvöltve hisztizik, mert nem akarja bevenni a gyógyszert, ahogy azt is ki lehet bírni, hogy emiatt minden reggel a rendelőbe viszed, mert ott beveszi. Ki lehet bírni a napi 2-3 inhalálást, a zárt ablaknál alvást és az éjszakai párásítást – mit nekem a trópusi nyaralás!
Ki lehet bírni a bezártságot, az elszigeteltséget, annak a lehetőségét, hogy elküldenek a munkahelyedről. Ki lehet bírni, hogy lemaradsz a rég eltervezett buliról, hogy megint képtelen vagy megnézni egy filmet, és azt is, hogy nem eheted a legegészségesebb kajákat, mert a gyerek éppen tésztát enne csak.
Ki lehet bírni, hogy egész nap hülye videókat vagy meséket bámulsz, mert nem mehettek sehova a betegség miatt, és azt is, hogy a gyerek ultrabrutál hisztis és rettentően sok rosszaságot csinál, mert nem mozog eleget.
És ki lehet bírni a sok kétkedve ámuló, megvető, vagy épp lesajnáló tekintetet, az ezredik rossz orvosi diagnózist, hogy hülyének néznek, mert már megint itt vagy, pedig annak a gyereknek semmi baja. Ki lehet bírni, hogy nyomulós szukának, reménytelen depressziósnak vagy mániákusnak néznek. Ki lehet bírni, hogy leszólnak, hogy csak túlaggódod, hogy már megint csak a jövő hétre hívnak vissza, míg végre valaki fel nem fedezi a baj valódi okát.
Egy dolgot nem lehet kibírni: ha a gyereked élete azon múlik, hogy nem bírtál ki érte mindent.