Érdekes világban élünk. Míg a házasságon belül a twerkelés, a pornófogyasztás,a swinger-klub, de akár a megcsalás is elnézhető dolognak számít, mégis egy emberként szisszen fel a társaság, amikor kiderül valakiről, hogy társával külön hálószobában alszanak. Sokak számára a külön ágy egyenlő a kapcsolat zátonyra futásával, de minimum úgy gondolják, hogy „ott már valami gond van”. Pedig nem biztos, hogy erről van szó.
Amerikában minden negyedik házaspár külön hálószobában hajtja párnára a fejét, és ez a trend Európában is felfelé ível. Az okok, akárcsak az emberek és házasságok, sokfélék lehetnek.
Én akkor szoktam át másik hálóba, amikor a gyermekünk megszületett. Mivel a férjem munkája a vezetés, egyértelműnek tartottam, hogy az éjszakai műszakból ő nem fogja kivenni a részét, ezért kisbabánk csecsemőkorában ő a nappaliban, én pedig a hálószobában maradtam a kiságy mellett.
Később elköltöztünk, egy szobával gyarapodott a lakásban található helyiségek száma, így kisfiunk külön szobába költözött. Egy nagyon rövid időre. Hamar ráuntam ugyanis, hogy éjjelente 8-10 alkalommal felkelek, átmegyek a másik szobába, etetek, majd mire leteszem a fejem a párnára, minden kezdődik elölről. A férjem ágált ugyan ellene, de akkor úgy éreztem, hogy vagy ezt választom, vagy egész egyszerűen belehalok a fáradtságba. Nem nagyon lehetett észérvekkel hatni rám, olyan mértékben sérültek az alapvető szükségleteim, így a fiamat magam mellé vettem az ágyba.
Telt-múlt az idő, többször felmerült a kérdés, hogy mikor kívánkozok már visszaköltözni a közös ágyba, és én egyre jobban nem akartam. Részben emiatt voltak is közöttünk nézeteltérések, és valóban beigazolódott az is, hogy eltávolodtunk egymástól, de ez sokkal inkább volt köszönhető a babavárás utáni feladatok igazságtalan elosztásának (vagyis nem elosztásának), mint a különalvásnak.
Így aztán maradtunk külön szobákban, míg a kapcsolatunkon is párhuzamosan dolgoztunk. Többször felmerült közöttünk a téma, ahol én mindig elmeséltem a férjemnek, hogy jobb, ha külön alszunk: ő horkol, én pedig nagyon éber alvó vagyok. Annyiszor kelek fel éjszaka, ahányszor hangos hortyogásba kezd, így reggelre – érthető módon – már nagyon mérges rám, ráadásul mindketten kialvatlanul ébredünk.
Már az is megébreszt, ha tekintélyes súlyával mozdul egyet az ágyon, ilyenkor alattam is ugyanúgy megmozdul a matrac, és ismét ébren vagyok. Ő egy pillanat alatt el tud aludni, nekem órákba telik visszaaludni, ha egyáltalán sikerült. Én fázós vagyok, ő szinte még télen is nyitott ablaknál alszik. Én korán lefekszem, ő simán megnéz még egy filmet este 10-kor. Én csöndben tudok aludni, viszont egyáltalán nem zavar az éjszakai világosság. Tőle mehet a zene vagy a tévé, viszont a lámpafénytől képtelen elaludni. Nekem reggel 6-7 körül magától kipattan a szemem, ő szíve szerint 9-10 előtt ki se dugná az orrát a szobából.
Alvás terén annyira különbözünk egymástól, amennyire csak lehetséges, így szép lassan ő is belátta, hogy nem annyira az ördögtől való a külön szobában alvás és mindketten nyugodtabban és kipihentebben ébredünk, ha éjjel nem bökdössük és szekírozzuk egymást halálra.
Nagyon jól tudom, hogy nem mi vagyunk az egyetlen család, akinél a gyerekvállalás után így alakultak az alvási szokások, mégis rengetegen mintegy rejtegetnivaló családi titokként hordozzák magukban a különalvás mocskos és ijesztő jelenségét.
Semmi szégyellnivaló, takargatnivaló nincs ebben a ma még tabunak számító témában. Ugyanúgy, mint a gyereknevelés, vagy a családi kikapcsolódás, ez is teljesen egy család magánügye, amit illik tiszteletben tartani.
Aki pedig azzal jön, hogy a párkapcsolat kihűl és meghal a szexualitás, annak üzenem, hogy ugyanúgy át lehet lopózni egymáshoz az esti, éjjeli vagy akár hajnali órákban egy-egy pásztorórára, beszélgetésre, összebújásra, ami után mindenki nyugovóra térhet egy jó kis alvásra – a saját szobájában.