„Itt van az ősz nyár, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.”
Kezdhetném így Petőfi sorait kissé átalakítva, de mi van, ha mégsem szeretem? Sőt. Rettegek tőle. Nem volt ez mindig így. Pláne nem gyerekkoromban, amikor ALIG VÁRTAM az évzáró ünnepséget, mert utána aztán tényleg itt volt a napsütés, a bicajozás, a barátnőzés időszaka. De anyaként már kicsit más a helyzet…
Amikor a naptárban a júniusra lapozunk, és a gyerekek már izgatottan készülnek az utolsó tanítási napokra, én, mint sok más szülő, az izgalom és a rettegés furcsa keverékét érzem magamban. A nyári szünet eljövetelével ugyanis nem csak az én eddigi beosztásom, hanem az egész család élete is megváltozik (mit megváltozik: FELBORUL) – és ez nem mindig könnyű.
Mielőtt még az utolsó csengő megszólalna, már előre aggódom azon, hogyan fogom kezelni az előttem álló hónapokat. Egy óvodás és egy iskolás korú gyermek anyukájaként a nyár nem csak az önfeledt játék és a napsütés időszaka, hanem egy hatalmas kihívás is, amely minden nap újabb nehézségeket hoz. A hosszabb betegségek időtartama alatt eddig is tesztelhettem, hogy hogyan működünk együtt itthon munka mellett… és hát ennek általában nem lett túl jó vége.
Munka és nyár – keserédes elegy
A nyár a gyerekek számára az öröm és a szabadság időszaka, de számomra egy olyan megoldásra váró újabb feladat, amikor a munkám és az anyaság közötti egyensúlyt kell megtalálnom. Az otthoni munka lehetősége áldás, és nem lehetek elég hálás érte, de a gyerekekkel való együttléttel összepárosítva számomra szinte megugorhatatlan kihívás is. Az, hogy egész nap itthon vannak, azt jelenti, hogy minden pillanatban készen kell állnom arra, hogy megoldjam a felmerülő problémákat, ugyanakkor a munkámat is el kell végeznem.
Az fiam, aki már iskolás, legszívesebben egész nap az Xbox-án játszana vagy a telefonját nyomkodná. A technológia nyújtotta könnyű szórakozás csábító, de nem tudom elkerülni az igazi „szaranya”érzést, amikor hagyom, hogy ilyen sok időt töltsön ezekkel. Két gyerek mellett pedig a munkámra sem tudok teljes mértékben koncentrálni, így még rossz munkaerőnek is érzem magam.
Egy kamikaze hároméves
Az óvodás korú kislányom különösen aktív és kíváncsi (és mindenhol próbál olyan tevékenységet keresni, amivel kárt tehet a bútorzatban, a kutyánkban, a játékokban, magában és nagyjából mindenben is). A napjai tele vannak energiával és új felfedezésekkel, de ez azt jelenti, hogy folyamatos felügyeletre és szórakoztatásra van szüksége. Hogyan fogom megoldani a felügyeletét úgy, hogy mindeközben dolgozom? A gyerekek folyamatos kérései, kérdései, az állandó figyelem sokszor kimerítő, és ez még inkább fokozza a bűntudatomat.
A házimunka és az érzelmi kimerültség
És akkor ott van még a mindennapi házimunka is. Főzés, mosás, takarítás, mindeközben a két gyerek lefoglalása… Már azon kattogok, hogy hogyan fogom mindezt elvégezni a fentebb említett elfoglaltságaim mellett…
Mindennek tetejében az érzelmi kimerültség is kikészít. Az állandó próbálkozás, hogy mindent a helyén tartsak – hogy jó anyja legyek a gyerekeimnek, jó munkaerő legyek a munkahelyemen, és közben valahogy időt találjak magamra is – szinte lehetetlen feladatnak tűnik. Az önostorozás, amikor nem tudom teljesíteni az önmagammal szemben támasztott elvárásokat, egy ördögi kör, amelyből nehéz kitörni.
Mégis mit tehetnék?
Próbálom magam emlékeztetni arra, hogy nem kell tökéletesnek lennem. Hogy az, hogy néha engedek a gyerekeknek egy kis kütyüzést, nem tesz rossz anyává. Ahogyan attól sem leszek rossz munkaerő, hogy néha kicsit kevesebbet foglalkozom a feladataimmal – de másnap, vagy „munkaidőn kívül” mindent bepótolok. .
A legfontosabb, hogy megpróbáljak segítséget kérni, és elfogadni ahol csak lehet – legyen az családi támogatás vagy baráti segítség. És nem szabad elfelejtenem, hogy néha a kis dolgok is sokat számítanak: egy közös kirándulás a parkba, egy együtt főzött ebéd, vagy egyszerűen csak az, hogy ott vagyok, amikor a gyerekeimnek szükségük van rám.
A nyári szünet valóban lehet ijesztő időszak, de talán, ha egy kicsit enyhítem az önmagammal szembeni elvárásokat, és megpróbálok rugalmasabb lenni, mégis csak sikerülhet egyensúlyba hozni a dolgokat.
Ti várjátok már a nyári szünetet? Vagy inkább ti is előre rettegtek tőle? Írjátok meg kommentben! A nagymamák, nagynénik, barátnők és a bébiszitterek legyenek veletek! (meg velünk is).