„Az én férjem rengeteget segít otthon. Kiveszi a részét a gyereknevelésből és a házimunkából is. El se tudom képzelni, hogy másképp is lehet! Ő az én mindenem, imádjuk egymást!”Az ehhez hasonló kommenteken mindig jót szoktam mosolyogni, és négy lehetőség vetődik fel bennem: vagy kifelé hazudik a kommentelő, vagy magának hazudik, esetleg a régi elvek követője (asszonynak a tűzhely mellett a helye) és elnyomja a saját igényeit (vagy egyáltalán nincs is másra igénye, ami egyébként szintén nem baj), vagy pedig tényleg makulátlan a házassága. De azt meg nagyon nehéz elképzelni.
Nem is azzal van a gond, hogy van, akinek sikerül az első találkozástól az utolsó lehelletig szerelmesnek lenni az imádott férfiba. Dehogy. Az a baj, hogy ezek a nők sokszor becsmérlik azokat, akik ne adj’ isten panaszkodni mernek kevéssé tökéletes férjükre. „Minek mentél hozzá? Micsoda szemétláda az ilyen! Bezzeg az én férjem! A helyedben biztosan elválnék!”– adják elő teljes vehemenciával.
Az a nő, asszony, feleség, aki gyengébb pillanatában és a kapcsolat egyik mélypontján panaszkodik a férjére, nem feltétlenül akar elválni, ahogyan egy meghibásodott autót sem szállíttatunk rögtön a roncstelepre. Az a nő csak kicsit ki akarja nyitni a szelepet, talán vágyik rá, hogy együttérzően megveregesse valaki a vállát, majd a következő napon vagy órában húzza tovább az igát a munkahelyén és a párkapcsolatában is.
Ma, nagyanyáinkhoz hasonlóan, még mindig szégyen a házasságunkra panaszkodni. Lehordjuk azt, aki el meri mondani, hogy elégedetlen a férjével (feleségével), de titkon örülünk neki, hogy másnak is akadnak gondjai. Mi magunk pedig próbáljuk titkolni a társadalom előtt, hogy problémák adódtak otthon. Ezzel ugyanis beismernénk, hogy talán rosszul választottunk, hibáztunk, vagy pedig azt, hogy – óh, minő borzalom – mi sem vagyunk tökéletesek.
A házasság nem kihívás azoknak, akik folyamatosan szerelmesek. Akik viszont nem – azok tudják csak igazán megbecsülni, amijük van. Megdolgoznak minden óráért, minden napért, minden boldog együtt töltött pillanatért. Talán nem szerelmesek állandóan, de a sok munkával időről időre vissza tudják lopni a szerelmet a kapcsolatukba, ezért mindennél értékesebb számukra a társuk – hiszen a házasságuk mindkettejük megfeszített munkájának az eredménye. Amikor összeházasodtak, nem csak a boldog pillanatokra, hanem a közös munkára is igent mondtak – amihez elkötelezetten tartják is magukat.
Tehát a „panaszkodó feleség”, nem azért panaszkodik, mert el akar válni. Éppen ellenkezőleg: azért szidja a férjét, hogy megmentse a házasságát.
Az ilyen nő nem hazudja azt, hogy a házassága tökéletes, hogy ők ketten mindig mindent meg tudnak beszélni, hogy soha egy hangos szó nem hagyja el egyikük száját sem. Nem mondja, hogy „nem fekszünk le haragosan, mert elalvás előtt mindent rendezünk egymás között”, mert van, hogy akár napokig nem beszélnek egymással, ha összevesznek. Nem kérkedik vele, hogy a szexuális élete mennyire rendben van mindig – mert előfordul, hogy szinte egyáltalán nincs neki. Nem mondja MÁSOKNAK, hogy „Bezzeg a Ferkó a fűnyírás után még meg is masszíroz!”, mondja viszont a FÉRJÉNEK, hogy „B@zdmeg Feri, már megint akkor nyírod a füvet, mikor altatnám a gyereket!”.
Viszont az ilyen, mezei, nem Stepfordi feleség nem röhög ki, ha elmondod neki mennyire rosszul jössz ki mostanság a társaddal. Nem néz hülyének, ha elmeséled, hogy hónapok óta nem kívánod a szexet és félsz, hogy emiatt tönkremegy a házasságod. Nem fog kioktatni, ha beszélsz neki arról, hogy kikészülsz, mert a férjed többet beszél az anyjával, mint veled.
Meg fog hallgatni, mesél neked egy hasonló sztorit, ami vele történt meg, és biztos lehetsz benne, hogy együttérzően megveregeti a vállad. Mert mivégre is lennénk itt ezen a világon, ha nem azért, hogy támogassuk és megértsük egymást?
