“Bárki a tenyerén tud hordozni egy nőt egyetlen éjszakára. De csak egy igazi férfi képes erre egy egész életen keresztül.” (Andy Horner) Ilyen és ehhez hasonló idézetekkel nem feltétlenül csak a tizen-, vagy huszonéves, hanem az idősebb, harmincas korosztály is előszeretettel kábítja magát. Az „igazi férfi” és „igazi férj” utáni vágy pedig egész életeket tehet tönkre.
Kettős mérce
Nagyon kártékonynak tartom azt a trendet, miszerint nőként, anyaként folyamatosan azt sulykoljuk magunkba és egymásba, hogy nem kell tökéletesnek lennünk, elég, hogyha vagyunk, ha jelen vagyunk. Hogy nem kell minden külső elvárásnak megfelelnünk, legyen szó sportról, karrierről, főállású anyaságról, vagy lepedőakrobatizmusról – mert összeroppanunk a súlya alatt és nem tudjuk élvezni az életet. Érdekes, hogy erről az engedékeny hozzáállásról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, ha a férfiakról, férjeinkről van szó.
Sajnos vannak elvált nők, szinglik, egyedülálló édesanyák, akik csalódtak férjükben vagy eddigi kapcsolataikban, és a gyerekkori mesék vagy a sok amerikai romantikus vígjáték miatt úgy gondolják, hogy az igazi létezik és mindenki meg is találja.
Talán én vagyok túl negatív, vagy (egyesek szerint gondolom) megkeseredett, amiért harmincvalahány évnyi földi pályafutásom és néhány (végkimenetelét tekintve sikertelen (de végülis mi számít sikeres kapcsolatnak?) de egyébként tapasztalat szempontjából mindenképp sikeres) kapcsolat után arra a következtetésre jutottam, hogy az igazi nem létezik. Vagy csak pár hónapig, amíg tart a tomboló szerelem.
Nem elég az „elég jó”?
Én elhiszem, hogy vannak tökéletes kapcsolatok és tökéletes párok, férjek és feleségek, láttam már ilyet, és őszintén mondom, hogy boldoggá tesz a tudat. Örülök neki, hogy létezik az igaz szerelem, ami az első pillantástól az utolsó leheletig tart. De nem mindenki így éli meg a saját kapcsolatát, a házasságát. És ez nem jelenti azt, hogy egy házasság (vagy kapcsolat) ne lehetne jó csak azért, mert nem tökéletes.
Én nem vagyok tökéletes feleség (haajjajj!), és a férjem sem mintaférj, talán éppen emiatt alkotunk mégis jó párost. Felelőtlenségnek és veszélyesnek tartom arra biztatni nőket, hogy lépjenek ki a házasságukból, ha a férjük nem eléggé jó partner az intellektuális beszélgetésekhez, a teniszhez és a tánciskolához, a gyerekneveléshez és a közös városnéző túrákhoz EGYARÁNT. És azért is kockázatos ilyen dolgokról írni (és olvasni), mert van, aki ezeket elhiszi és komolyan veszi, úgy gondolja, hogy másnál megtalálja majd a boldogságát, míg végül talán (persze csak talán) helyrehozhatatlan hibát követ el. Van, akinek tényleg összejön a külön élet, a válás, de úgy hiszem, jócskán vannak olyanok is, akik megbánják, hogy így döntöttek. Természetesen bőven akadnak olyan esetek, a családon belüli erőszak, a lelki terror, a sorozatos megcsalások, függőségek, vagy a kibékíthetetlen ellentétek, amikor egyszerűen nem létezik más megoldás. De ha az a bajunk, hogy a férjünk mindig elől hagyja a mosnivaló gatyáját és este leül meccset nézni, talán mégse ez legyen az első gondolatunk.
Tessék szépen küzdeni!
Magyarországon a házasságok nagyjából fele válással végződik és a válások 70%-át a nők kezdeményezik. Lehet vitatkozni, hogy miért. Hogy a férfiak nem segítenek otthon eleget a ház körüli teendőkkel, pontosabban nem veszik ki a részüket a házimunkából – hiszen a háztartásban (legalább) ketten élnek, így a férj és a feleség munkakörébe egyaránt beletartozik a fűnyírás, az autó fenntartása, a szerelési munkák, a mosogatás, a mosás és a portörlés is. Megegyezés kérdése, hogy hogyan osztják fel ezt a munkát.
Lehet, hogy a férj nem keres elég pénzt – de az egyenjogúságnak hála már a nők is képesek magas beosztásban dolgozni, így nem igazán érthető ez az elvárás. A házasság szekerét ketten tolják. Most talán a férj/feleség keres többet, de két év múlva fordulhat a kocka.
Lehet, hogy elhidegültünk egymástól. Ez komoly, létező probléma, főleg gyermekszületés után. Nem egyedi eset, bár sokan szeretnek úgy tenni, mintha velük nem történt volna meg.
De könyörgöm, ne jöjjön azzal senki, hogy azért váljon el valaki a férjétől mert a fentiek problémát okoznak.
Akinél ilyen gondok vannak, az ne váljon el, hanem menjen párterápiára. Szedje össze magát, és szólítsa fel a férjét is ugyanerre. Tessék megoldást találni, küzdeni és dolgozni a házasságért, mert nem fog magától működni.
Lehet jó egy kapcsolat akkor is, ha néha napokig nem szóltok egymáshoz. Akkor is, ha magadban morogva pakolod el az üresen hagyott tejesdobozokat. Akkor is, ha a férjed duzzogva megy ki vacsorát készíteni, mert csak magadnak csináltál. Attól lesz jó egy házasság, hogy mindezek ELLENÉRE is együtt vagytok és egymást választjátok minden nap. És azt, hogy nem adjátok fel, hanem küzdötök azért, hogy a következő nap jobb legyen.
Az igazi talán már meg is volt?
Persze el is válhatunk, kereshetjük tovább az igazit, az igazi férfit, aki a tenyerén hordoz, aki étterembe visz, és közben Shakespeare-t szaval, akinek a teste akár egy Adonisz, aki folyton kedves velünk, és mindig tudja, mit kell mondani és tenni. Akinek az édesanyja egy valóságos angyal. Aki jóképű és vagyonos, vicces és sziporkázó egyszerre. Akinek olyan munkája van, amire felnézünk, tudjuk érte tisztelni. Akinek makulátlan az értékrendje és a modora. Azért kalkuláljuk bele azt is, hogy nem fogjuk megtalálni.
És végül ne felejtsük el: a férjünket is ilyennek láttuk egyszer, jó eséllyel azért mentünk hozzá.