Van valahol egy falu, ahol jó kifutni a határba és felnézni az égre. Van valahol egy város, ahol berregve csengetnek a buszok ajtózáráskor és meg lehet mászni a tiszafákat a tereken. Van valahol egy barátság, ami nem rogy meg az idő terhe alatt. Van valahol egy szomszédság, ahol bármire való tekintet nélkül szívesen adnak egymásnak két tojást vagy kiló lisztet az emberek.
Ilyen mozaikképekből tevődik össze az analóg kisfiú, aki voltam és vagyok a gyermekkorom kellős közepén. Nem tagadom, hízelgő érzés, hogy ezek a mozaikkockák jobbára érdekelni fogják a gyermekeimet. Ha pont annyira leszek hiteles, mint példamutató, és ezek összege több lesz a nullánál, esélyes, hogy átadhatom nekik a számomra fontos pillanatokat, az én kis mozaikköveimet. Azt a léptéket, amit felnőtt fejjel már nehézkes előkotornom a digitális világ szériaképei közül. Talán más szülő is úgy van vele, hogy hamarabb öregedett meg, semmint azt a tükörben hunyorgó mása indokolttá tette volna – és felszisszenek, mert megvágtam magam borotválkozás közben.
Ül a térdemen a kislányom. Még mindig egy csöppség, de már stabilan ül. Megtépi a sebtapaszt az államon. Nyúlkál a hifi felé és már szabályozza a hangerőt – gyanítom, még nem teljesen tudatosan. Előszedtem neki néhány albumot. Egyik-másikhoz több mint tíz éve nem nyúltam utoljára. A kísérő füzetekben eltároltam a számlát. Micsoda pillanat tízen-huszonéves látleleteket morzsolgatni! A tokok hátoldalán ott a nevem. Buliba nem illett CD nélkül érkezni. CD nélkül hazaérni viszont komoly veszteséget jelentett, ezért idővel az összes lemezt szignóztam. Kislányom már nyitogatja is a tokot, kicsúsztatja a füzetet a fedlapból és bőszen lapozgatja azt a néhány titokzatos jellel teleírt lapot. Hasonlít a formátum az ő kis leporellóihoz, könyvecskéihez, innen a nagy barátság és bizalom irántuk. A Csöppség meghatározott időközönként tudatja velem, hogy „mummum”, magyarán üljünk le az ágy szélére, vegyem a térdemre és kapcsoljam be a CD-lejátszót. Persze a „mummum” mást is jelent. Akármit. De ebben az esetben, a hálószobában keringve a muzsikaszót hívogatja. Szelektálom a vad és lágyabb zenéimet. Tinikorom kedvenc bandáira mégsem lötyöghetek egy tízhónapossal… Szerencsénkre találok néhány andalgósabb, anno autókázásra vagy lazulásra használt albumot. Nem gondoltam volna sok évvel ezelőtt, hogy mire legközelebb előkerülnek, már a kislányommal fogom őket hallgatni. Aztán itt van ez a csuda kazettás magnó is egy emelettel lejjebb. It’s magic… Kazettáim már nincsenek, mind elhussantak, mint a gyerekkorom. Egyetlen kazettám maradt meg az egyetemi évekből: orosz nyelvleckék. Azt hiszem, ez sem túl alkalmas arra, hogy elkápráztassam vele a tízhónapost.
A másik szobában Gyerkőc nyüstöli a szoba közepén tornyosuló lego-hegyet. A zajokból ítélve ihletet kapott. Ő tavaly, hatévesen egy Dvořák albumba zúgott bele. Örökre a fülemben marad, ahogyan harsányan dalolja az Újvilág szimfóniát. Talán amiatt, hogy engem is elementáris erővel rántott magával egy-egy melódia, talán azért, mert mindig is hajlamos voltam a szentimentalizmusra, de érzékeny időkapuként élem meg az ilyen pillanatokat, amikor emlékképet hoz vissza egy dallam, jelent köt össze a múlttal. Összeköti a gyermeket bennem a gyermekeimmel. Ha létezne időutazás, vajon eljátszana-e Gyerkőc a gyermek énvelem? Komálnánk egymást? Gyerkőc is itt zizeg már velünk. Itt van a Disznók tánca, mormogom. Gyerkőc térdre vágja magát és „léggitározik”. Nem tőlem tanulta… Még most is remegteti a lelkem ez a dal és kihunyt kamasz-szerelmet pislákoltat a távolban. Merengek és közben látni vélem, ahogyan serken a kislányom haja. Este fogmosáskor pedig konstatálom, hogy feltehetőleg az én búbomról átvándorolnak a hajszálak az övére – és ez így van rendjén.
Ha tetszett a cikk, kattanj www.fater.hu oldalára, ahol az apaság és gyermeknevelés alternatív kérdéseivel és más »faterságokkal« is találkozhatsz. Várunk szeretettel!