Ez a karanténos helyzet masszív 1,5 hónapja tart már. Nem mondom, hogy megszoktam, pedig de. Kialakult az új napirend is. A férjem napközben dolgozik, így egyedül tolom az ipart: 6 órás home office, kutya, gyerek. Az új időbeosztásom is működni látszik: 2 óra munka, 1 óra egyéb munka felváltva. Van viszont valami, ami nem igazán halad előrefelé, sokkal inkább hátra: az a gyerekem önállósága.
„Nem tudoom!”
Simán fel tudott öltözni, amíg tartott az ovi, most hirtelen nem megy neki. Úgy tesz, mintha próbálkozna, de aki látott már csibész gyereket, hamar átlát a szitán. Ilyenkor aztán van, hogy segítek neki, rosszabb napjaimon addig egzecíroztatom, amíg hisztizni nem kezd. Sír, bömböl, én kikészülök idegileg, majd végül nagyjából egyedül (de persze kis segítséggel) mégis végrehajtja, amit kérek.
De nem csak az öltözéssel van gond. Válogatós volt mindig is, ez nem lep meg. Most viszont!
A kedvenc kajáit is szájhúzogatva eszi meg, már fogyott is vagy fél kilót. Nem lehet kirángatni a lakásból – mert minek jönne, ha nincs játszótér, és nincsenek játszótársak. „Anya, hozzám bújsz?” – elég gyakran hangzik el a kérés, ahogyan az is, hogy „Beszélgetsz velem?” Állandóan jön, nyüzsög, kérdez, mert azt akarja, hogy vele és csak vele foglalkozzak. És milyen igaza is van!
Frusztráció
Ha Te is hasonlókat tapasztalsz, jó hírem nincs, de magyarázatom igen: Hermioni N. Lokko és Theodore A. Stern tanulmányukban arról írnak, hogy a visszaesés teljesen normális a gyerekeknél stressz, traumatikus esemény vagy frusztráció esetén. A gyerekeknek nincs még kialakult módszerük, amellyel megbirkózhatnának a kialakult stresszel, ezért visszavágynak a biztonságosabb időkbe: amikor még anya az ölébe vette őket, megetette, megitatta őket és teljesen gondoskodott róluk. Ez a visszaesés sok formában mutatkozhat meg: a gyerek nem eszi meg, amit elé raknak, aki szobatiszta éjjel esetleg újra bepisil. Az a kisgyermek, aki leszokott a ciciről újra kérheti azt. Aki eddig egyedül aludt el, most ragaszkodhat ahhoz, hogy az édesanyja, vagy édesapja altassa el. Az éjjeli alvás is nyugtalanná válhat.
Változatos formában nyilvánulhat meg a gyerekek belső bizonytalansága, és jó eséllyel választanak olyan formát, ami a szülőket a leginkább kiborítja.
Vigasz és ölelés
A gyerekek „anyássá” válása különösen kiborító lehet ebben a pattanásig feszült helyzetben, mégis a legjobb orvosság, ha a gyermekünket nyitott szívvel és nyitott karokkal várjuk. Vigasztaljuk meg, öleljük át őt, segítsünk neki abban is, amit már „tudnia kellene”. De mindeközben engedjük meg magunknak azt, hogy néha nálunk is elszakadjon a cérna, mert ne felejtsük el: anyák vagyunk, de emberek is.
Néha kiabálhatunk, és utána bocsánatot kérhetünk. Néha mi is lehetünk gyengék, különösen az egyedülálló anyák dolgoznak most erőn felül.
Épp ezért mindennél fontosabb, hogy ezekben az embert próbáló időkben is keressünk magunknak pár perc kikapcsolódást. Nem lesz baja a gyereknek, ha tizedszerre is megnézni a Jégvarázst, vagy többet számítógépezik, xboxozik, ha Te éppen úgy érzed, összecsaptak a fejed fölött a hullámok. Érthető, ha szeretnél kicsit egyedül maradni a gondolataiddal. Az is teljesen normális, ha néha elvonulsz kicsit sírni, ha ettől megkönnyebbülsz. Van, akinek az segít, ha csetelhet a barátokkal, családdal, másnak egy kiadós séta nyújt megnyugvást, vagy egy melegen elfogyasztott kávé.
Te vagy a gyermekeid sziklaszilárd alapja, ezt ne felejtsd el. Jobban van most Rád szükségük, mint eddig bármikor! Ringasd őket, énekelj nekik, öleld, csókold, puszilgasd – ennek van most itt az ideje. Menni fog!