Kezdjük úgy, hogy magatoknak szülöd. Igaz, hogy onnantól, hogy egy pár tagjai elköteleződnek egymás mellett, a rokonság egy része mindig felteszi a “mikor jön majd baba?” lemezt, de magatoknak szülöd. Igaz, hogy az ország vezető narratívája nem győzi hangsúlyozni szóval és anyagi ösztönzőkkel, hogy minél több gyereket kell vállalni, de miután megszülted, oldjátok meg magatok, mert magatoknak szülted. És az is igaz, hogy a “kívánatos” család apából, anyából és gyerek(ek)ből áll, más felállást akár az örökbefogadás szűkítésével is szabályoznak, de milyen párkapcsolat is kell anya és apa között, hogy az “jó heteroszexuális” minta legyen a gyerek(ek) számára. Ki segít, hogy az jó legyen?
Előre leszögezném, hogy nem, nem kötelessége a nagyszülőknek unokázni, és ugrani, hogy ha a szülők randizni akarnak. Ez a cikk nem erről fog szólni. És nem az államtól várom, hogy egy pótmama rendszert építsen ki a kisgyerekes családok megsegítésére.
Ez a cikk mindössze számtalan meg egy család, pár történetét írja le, úton a szétesés, a válás vagy a rögös együttmaradás felé.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú és egy lány. Nagyon szerették egymást, idővel összekötötték az életüket, majd úgy érezték, hogy szeretnék ha bővülne a családjuk. Meg nem csak ők érezték így, de a rokonok, leendő nagyszülők is várakozással figyelték őket. A pár tagjai felvilágosultan végiggondoltak sok mindent, modern, tájékozott emberek voltak: eljártak szűrővizsgálatokra, igyekeztek egészségesen élni, és megbeszélték, hogy mennyire fontos az énidő és a “miidő”, a gyerek mellett is, hisz a gyerekvállalás természetes velejárói az időnként jelentkező normatív krízisek, amikor elkerülhetetlenül megváltozik a párkapcsolati, családi rendszer, ami feszültséggel és nehézséggel jár, de megfelelő erőforrásokkal túlélhető. Tudták, hogy a közös, gyerekmentes idő elengedhetetlen ahhoz, hogy ne távolodjanak el párként egymástól, ne csak anya és apa legyenek. Végiggongolták, hogy heti, két heti 2-3 óra majd ha a baba elég nagy lesz, már a túléléshez elég lehet, sőt első gondolat után a nagyszülőket is bevonták ebbe a tervezgetésbe, hisz visszagondoltak a gyerekkorukra, a nagyival töltött hétvégékre, a mamatáborokra, a papás kalandokra. Nem várták persze a saját szüleiktől ugyanezt hisz (itt két út jellemző a mesénkben): a) már túl idősek, később jött ez a baba, nem olyan az egészségük, hogy 70esen szaladgáljanak a gyerek(ek) után, b) a mai nagyszülők még sokáig dolgoznak, nem várható tőlük, hogy annyit vállaljanak. Meg hát más, hogy az ő (a szóban forgó kismama és kispapa) gyerekkorukban a felvigyázás oka nem annyira a szüleik párkapcsolatápolásáról szólt, mint a szülők munka miatti elfoglaltságáról, pl ha nyári szünet volt, vagy beteg lett az unoka.
De beszélgetve a saját szüleikkel, megerősítik őket, hogy természetesen segítenek majd. Mert ez nekik is öröm.
Telnek a hónapok, évek, megszületett a pici, pár hónaposan már jön a szülőkben az igény a kettesben létre, de mintha a nagyszülőkben nem lenne akkora a lelkesedés. Nem jönnek össze a két heti randik, inkább akkor mamapapázik a pici, mikor bevásárol a pár… Érthető, hisz az újdonsült nagyszülők saját hozott mintája, hogy akkor segítettek nekik is, ha tennivalójuk volt, ahova jobb nem vinni gyereket.
Azért valahogy mégis megoldódik ez a miidő dolog, a kapcsolat működik, jönnek totyogós barátok, akivel kölcsönösen lehet vigyázni egymás manójára. Kettővel úgyis könnyebb… Meg hát papáék mondják, hogy majd náluk fog aludni ha nagyobb lesz, ha nem szopik már, ha nem ébred éjszaka…
Működik a pár, jó dolog ez a család legyen még gyerek…
És kettő, három… után valami nehezebbé válik. Nagypapiék még nem állnak készen az ottalvásra, meg hát kettőt/hármat nem is lehet egyszerre még ottaltatni, mert a pici még… Ha meg eggyel unokáznak, a másik ugyanúgy otthon van. Sebaj mert a gyerekes barátok… Náluk is több van már, hol egyik hol másik náthás vagy ebben vagy abban a családba… Tudják, hogy csak nátha de oviból, bölcsiből, suliból bőven hoznak haza, egymásét már ne cserélgessék…
Eljutnak arra a pontra, hogy hála Istennek van annyi pénz, keresnek egy szittert, hisz sokkal olcsóbb, mint egy potenciális párterápia.
Talán találnak valakit, szeretik, a gyerekek is, de közbejön ez, meg az, és azon kapja magát a pár, hogy megint több hónapja nem voltak kettesben. Próbálnak új segítőt találni, de ha csak nem egy nagy megyeközpontban élnek, valahogy senki nem jelentkezik, meg hát akárkire nem bízzák a gyerekeket.
A szabad hétvége, éjszaka gondolatát már kb elvetették, talán ha a baráti családokban is elég nagy lesz az összes gyerek, meg az övéik is…
Gondolkodnak mit tehetnének. A gyerekeik a mindenük, a boldogságuk, de valahol töltődni kellene, hogy legyen mit adni, tölteni kellene a párkapcsolatot…
Mit rontottak el? Miért vonakodnak a nagyszülők? Mit hibáztak? Vagy a gyerekeik extrém esetek? És elkezdenek beszélgetni más családokkal, és kiderül, hogy legalább 80%-ban ez van. Egyrészt a kitolódó nyugdíjkezdet miatt, egy sokkal kimerültebb, kevesebb ingert toleráló, akár nem jó egészségi állapotú, hamarabb fáradó nagyszülői generáció rajzolódik ki (ehhez hozzájárulhat, hogy bizonyos családokban a képernyőn felnőtt gyerekek is túl sokak kb bárkinek, de közel sem mindegyikben), másrészt a mostani papák és mamák nem éltek “miidőt” fiatalon. A saját ilyen szükségleteiket vagy teljesen félretették (nem véletlen, hogy náluk mennyi az elvált) a gyerekekért vagy mert nem volt lehetőségük nekik sem, vagy egy tenkintélyelvűbb rendszerben a gyerekek mellett oldották meg, őket/gyerekeket a házon belül “félretéve”. Így egyrészt se zsigerből jövő mintájuk nincs arra, hogy ebben hogyan lehetne a mostani szülők mellett állni, másrészt huszon-harminc év “párkapcsolati koplalás” után most, hogy a saját gyerekeik felnőttek minden idegszálukkal szeretnék kiélvezni a szabadságot és egymást. És ez tök jó.
De akkor mi a megoldás a mostani szülőknek?
Fizetett segítségre vagy nincs anyagi háttér, vagy épp nincs ember. A baráti családoknál kisebb gyerekek egymáshoz szoktatása, ha vannak nagyobbak, már nehezített a vándorló betegségek miatt, ennek az új nagyszülő generációnak a privát szféráját, szükségleteit pedig tisztelni kell.
A döbbenet, hogy a legtöbb családban képbe jöhetnének nagynénik, nagybácsik, de mégsincsenek… Vajon milyen testvéri minták, milyen családi kölcsönhatások érvényesültek ott, ahol felnőttként családok tömegénél nem részei egymás életének a fivérek és nővérek? Az is igaz, hogy a mai világban mindenki látástól Mikulásig dolgozik… Ezt is meg kell érteni.
És a sztori vége? Hogy boldogan életek-e míg meg nem haltak? Nem tudom. Rajta voltak és vannak az ügyön, de jól jönne egy tündérkeresztanya a bölcs tanácsaival, meg egy pár pl egerekből varázsolt Mary Poppinsszal…